8. fejezet

- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.

- Mi van, mit akarsz? - sóhajtottam fel. - Ha megint a joghurtom kell hát tessék, csak kérlek, kerüljük el a felesleges szájtépést. – löktem felé unottan a kis dobozt, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Vagyis elindultam volna, ha nem kapja el Sehun a csuklómat és ránt vissza a helyemre.
- Először hallgass végig, kérlek. A kajádat meg oda teszed, ahova akarod, nekem nem kell.
Durcásan dőltem hátra a székben, karomat a mellkasom előtt összefonva.
- Hallgatlak.
- Először is, bocsánatot szeretnék kérni azért, amit veled tettem. Igazad van, nem téged kellene büntesselek azért, amit én választottam magamnak. Sajnálom.  Másodszor pedig,  arra gondoltam, mi lenne, ha előröl kezdenénk ezt az egészet? És...
- Ez úgy hangzik, mint egy nyálas szerelmi vallomás. - nevettem el magam akaratlanul. 
- Ne szakíts félbe!  Elfelejtem, amit mondani akarok.
- Jó -jó.  - emeltem a kezem, megadást jelezve.
-  Szóval, mi lenne, ha ezt az egészet ma este kezdenénk?  Elvinnél sétálni?
- A kezedet ne kérjem meg? - álltam fel, de a szék támláját nem eresztettem, mert attól féltem, hogy azon nyomban összeesek az izgatottságtól.
- Hát figyelj, ha nagyon szeretnéd, maximum nemet mondok. Nem hiszem, hogy a rajongók nagyon örülnének egy meleg kapcsolatnak. - nevetett fel.
- Jé, és még humorérzéked is van. - nyeltem vissza egy mosollyal a fancsali fintoromat. Az ő szemében én még mindig fiú vagyok... és az is maradok.
- Jössz már?
- Persze. - indultam el az ajtó felé,  ahol már Sehun várt türelmetlenül toporogva.
- De ha ez megint egy marha rossz poén lesz, esküszöm, a saját két kezemmel fojtalak meg. 
- Nyugi már,  bízz bennem.
- A múltkor is azt tettem...
- Érzem, hogy ez egy szép barátság kezdete lesz.

- Hát hogyne. - forgattam meg a szemem, majd kiléptem az ajtón keresztül a sötét utcába. A csípős hideg szél az arcomba csapott, és átjárta mindenemet. De nem bántam. Kellett, hogy kitisztítsa a fejem. 

- Jó na, tudom nem voltam épp a legkedvesebb az elmúlt hónapban, de hé ... mondtam már, hogy nyugi. Ígérem, megváltozok. 

- Így görbülj meg? - görbítettem be a kisujjam felé tartva.

- Igen, így. - nevetett fel. 

És tényleg csak csendeben sétáltunk. Egyikünk se szólt egy szót sem. Csak lopva néztem oldalra, de a szívem mégis hevesen kezdett zakatolni. Tökéletes volt. Az orrának és az állának vonala, a kócossága és az apró mosolya, ami ott játszott az arcán. Tökéletes volt a maga módján, de mégis olyan elérhetetlen, hiszen miért is venne észre? Csak azért mert itt sétálok vele? Vagy, mert mindent tudok róla, amit csak egy rajongó tudhat... nem tudom. De ebben a pillanatban is annyira vágytam arra, hogy megöleljen, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott. 

- Ha így bámulsz rám még a végén azt fogom hinni, hogy ferde hajlamaid vannak. - zökkentett ki a hangja, én pedig hirtelen elszégyelltem magam amiért így megbámultam, így csak a cipőmet kezdtem bámulni, és számoltam, hány lépést tettem már meg. Olyan volt ez mintha egy pofont kaptam volna tőle, pedig csak visszahúzott a rút valóságba. Neki én csak egy fiú vagyok... a managger asszisztens.

Kis idő múlva már egy parkban ültünk és beszélgettünk. 

- Igazából itt élünk egymás mellett, és én semmit nem tudok rólad. Nem akarsz mesélni?

- Jó, de csak akkor, ha te is. 

- Hölgyeké az elsőbbség. - nevetett fel, nekem pedig az arcomra fagyott a vigyor.

- Nyugi már csak vicceltem. - lökött meg a vállával.

- Ja, igen persze, poén. - fújtam ki reszketve a levegőt. 

- Valami baj van? - komolyodott el, mire én csak megráztam a fejem.

- Nem, nincs semmi. Szóval, húsz éves vagyok, nincs testvérem, az anyámmal élek és ...

- És nem hiányzik? - szakított félbe hirtelen. - Mármint az anyukád? Tudod, hogy itt kell élned és nem láthatod minden nap. 

- Hát, de tulajdonképpen de, nagyon is. De miért kérdezed?

- Jó, most hülyének fogsz nézni, de nekem marhára hiányoznak a szüleim. - sütötte le a tekintetét. Állandóan csak úton vagyunk, vagy meg van a beosztásunk és csak akkor láthatom őket, ha szabadidőm van. Ami gyakorlatilag nincs, szóval hiányoznak ... nagyon is. 

- Óóó értem. De hé nemsoká lesz egy kis szabadidőtök, és akkor haza mehetsz hozzájuk.- veregettem meg a vállát biztatóan. 

- Remélem... - fordította a fejét az égfelé, és már megint szemtelenül jól nézett ki. És én csak megint őt bámultam.

***

- Sehun kérlek, tíz perc múlva kezdés. 

- Jó-jó egy pillanat. - hallatszott a válasz. 

- De már nincs több pillanat. Gyere ki, vagy én foglak kirángatni onnan.  

- Nyugi-bugi Eunshin, már itt is vagyok. - lépett ki teljes harci díszben az öltözőből, és a többiekhez rohant. Még egy utolsó "We are one", és mentek is a színpadra.  

Lassan három hónapja, hogy nem találkoztam senkivel. Nem beszéltem az anyámmal, a barátaimmal... és három hónapja szüntelenül fiú vagyok. Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha továbbra is maradok egy csendes kis rajongó. Mi lett volna ha, nem megyek bele ebbe a hülye játékba. Talán akkor élhetném egy normális húszéves lány életét. Normális? De hát én eleve nem vagyok normális. Ki az a hülye, aki ilyenbe belemenne? Mindegy is. Ha már elkezdtem végigcsinálom. De... Mikor is lesz ennek vége?...

***

Egy hosszú nap után fáradtan estem be a hotelszobába. A cuccaimat szó szerint letéptem magamról, majd a zuhany alá álltam. A bőröm szinte sistergett, ahogy a hideg vízcseppek záporozva ráhullottak,  majd beterítettek.  Semmi nem esett ennyire jól,  mint ez. 

Ahogy végeztem, magam köré tekerem a egy törölközőt. Hipótól és valami olcsó mosószertől bűzlött, de elviselhető volt. Gyorsan magamra kaptam a pizsamámat, majd a tükör felé fordultam. Lassan már én is elhiszem magamról, hogy fiú vagyok. Egyedül csak a melleim árulnak el, végül is annyira nem is feltűnő. 

Hirtelen, az ajtó felől kopogás hallatszott, én pedig fejvesztve rohantam a sarokba hajigált fáslimért.  

- Pillanat! - kiáltottam.

- Csak én vagyok az Suho. - hallatszott a halk mormolás.  Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy lenyomta a kilincset, majd halkan belépett a szobába.  

- Tudod, nagyon viccesen festesz, ahogy kétségbe esett arccal állsz, egy kupac fáslival a kezedben. - huppant le az ágyra egy pimasz mosollyal az arcán. 

- Menj a francba! - vágtam hozzá a kezemben lévő dolgot,  remélvén jól fejbe vágja... a fásli... - Tudod, hogy megijedtem?

- Elbírom képzelni.  

- És mi van, ha éppen...  mit tudom én...  pucér vagyok. 

- Uuuuuu.  

- Na, jó most már tényleg menj a picsába. - vágtam durcás fejet.  - Tulajdonképpen, miért is jöttél, hogy engem zaklass vagy akarsz valamit.  

- Csak beszélgetni akartam, mert nem tudok aludni. - komolyodott el a tekintete, majd csak a lábát kezdte bámulni. Ha nem ismerném, komolyan azt hinném, hogy zavarba jött. De hisz, nem is ismerem igazán. 

- Hát akkor beszélgessünk. - huppantam le mellé. - Milyen napod volt. 

- Nem ilyenről akarok veled beszélni. - kapta rám a tekintetét. Az arca enyhén ki volt pirosodva,  a szeme pedig csillogott. 

- Oh. Hát akkor?

- Én igazából el akartam neked mondani valamit, ami nem hagy aludni.  

- Éspedig?  - vontam fel a szemöldökömet. 

- Tudod nekem... - kezdte a mondatát, majd hirtelen végigsimított az arcomon. - ... Szükségem van...  - folytatta, miközben lassan közelített a fejével. Lefagyva ültem vele szemben, még csak mozdulni sem bírtam. Már csak egy pár centi választotta el az arcunkat egymástól.  Éreztem magamon a forró leheletét, ahogy az arcomhoz közelített. 

- ... rád... - suttogta az ajkaimra, majd óvatos csókot lehelt rá, ami csak az én viszonzásomra várt.

7. fejezet

- Eunshin, én tudom ki vagy valójában. - csengett a fülemben Suho előbbi mondata.
- E... ezt meg, hogy érted ?  -dadogtam vékonyka hangon, és már előre féltem a válaszától.
- Úgy értem, tudom mi vagy. Uh kimondva még hülyébben hangzik. - vakarta zavartan a tarkóját.
- Hogy? - nyögtem, mert egy gombóc a torkomban nem engedett rendesen hangokat kiadni. Suho csak idegesen a hajába túrt, majd a cipőjét kezdte fixírozni.
- Figyelj Eunshin, mióta eljöttél az állásinterjúra, azóta tudom, hogy ... - tartott egy kis szünetet, majd egy sóhaj után fojtatta. - Tudom, hogy lány vagy.
Minden végtagom egyszerre kezdett zsibbadni, és az éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Ennek hatására a gyomrom is forogni kezdett. Mondhatni maga voltam a teljes csődtömeg. Suho is láthatta ezt rajtam, hiszen tekintete aggódóvá vált, majd hirtelen mellém lépett, és egy tömbház lépcsője felé kezdett el terelgetni.
- Ki tudja még? - rogytam le a lépcsőre.
- Senki, rajtam kívül. - ült le mellém.
- De honnan? Annyira vigyáztam pedig.
- Mondom, azt állásinterjú óta tudom. - hajtotta le a fejét.
- Olyan régóta. - képedtem el.
- Tudod, a meghallgatás előtt volt egy fan találkozó. - a pulzusom hirtelen az egekbe szökött az esemény említésére. Az az ominózus nap... - Akkor este páran kilógtunk a dorm-ból. Én személy szerint sétálni mentem, egyedül. És akkor beléd botlottam. Szó szerint. - mosolyodott el.
Hirtelen bevillant a kép, ahogy egy fekete kapucnis, fekete szájmaszkos srác bámult rám aggódó tekintettel. Majd két nap múlva, ugyan az a srác mosolygott rám az állásinterjún.  
- Dehát ... - meredtem rá. - teljesen elváltoztattam a külsőm.
- De a szemed és az arcod nem tudod megváltoztatni.
- Aigoo. - fújtam ki a levegőt.
- Figyelj Eunshin ...
- Ezek után hívj csak nyugodtam Eunjae-nak. - szakítottam félbe.
- Szóval, figyel Eunjae. Azért mondtam ezt el neked, mert láttam, hogy szükséged van egy barátra. Nincs semmilyen hátsószándékom se. Tehát nem kell félned attól, hogy bárkinek is elmondom. Ígérem. - mondta végig egy szuszra.
- Így görbülj meg ? -  kérdeztem, begörbített mutatóujjam felé tartva.
- Így. - mutatta ő is, majd nevetve állt fel. - Mégis, hogy jutott eszedbe, hogy ide jelentkezz?
- Egy hülye fogadás. - forgattam a szemem. Azt a finom kis részletet szándékosan hagytam ki, hogy rajongó vagyok, és így akartam velük találkozni. Mindegy is.
Egymás mellett indultunk meg visszafelé.
- Várjunk csak. - torpantam meg valahol félúton.
- Igen? - fordult felém Suho kérdően.
- Te direkt csináltad!
- Mit?
- A felvételiztető azt mondta, elnyertem a tetszésed. Te pedig már akkor tudtad, ki vagyok. Te szemét! - bokszoltam a vállába, mire ő csak hangosan felnevetett.
- Tudtam, hogy soha nem fogunk egy normális jelentkezőt találni. Erre ott voltál te. Gondoltam, miért ne? Jó móka lesz.
- Móka a seggem. - háborodtam fel. - Tudod, milyen nehéz veletek?
- Nyugi, tudom. Vagyis, gondolom. - indult tovább.
- Dehogy tudod. - fintorogtam, majd én is csatlakoztam hozzá.

Rövid időn belül értünk haza. Talán rövidebb idő alatt, mint ahogy Sehunnal elindultam. Nevetve léptünk be az ajtón, ahol hat csodálkozó szempár fogadott minket a TV elől.
- De jó! Meglett Eunshin. - ugrott fel Tao örömében, és csak kis híja volt, hogy a nyakamba nem ugrott. - Sehun azt mondta, eltűntél, és nem is biztos, hogy visszajössz.
- Aha. Hát itt vagyok. - rúgtam le a cipőmet.
- Mit mondtam én? - lépett ki az emlegetett a konyhából, és tekintetét egyenesen rám szegezte. Pár másodpercig csak fa arccal bámultunk egymásra, majd Sehun arcára gúnyos mosoly kúszott.
- Na, mi van Eunshin. Jó volt a kirándulás? Azt hittem, már haza se jössz.
- Milyen kirándulás? - nézett rám Tao kérdően.
Éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe ugrik, és ahogy a sírás gombóccá gyűlik a torkomban. Elködösült tekintettel indultam meg felé, majd hirtelen csak a hatalmas csattanás, amit pillanatnyi csend követett. Sehun kezét sajgó arcához kapta, tekintetével pedig ölni tudott volna.
- Mégis mi a ...
- Hogy képzeled? - sziszegtem. - Nem csináltam semmit, mégis engem büntetsz. Nem tehetek arról, hogy ilyen az életed. Nem tehetek arról, hogy nincs semmi szabadságod, mégis engem utálsz. De mit vétettem én ellened? Erre adj választ. Én csak segíteni akartam. Ez a te elcseszett életed, te választottad, nem én kényszerítettelek. - a végére már ordítottam az idegességtől. Éreztem, hogy az egész testem remeg, és a könnyeim megállíthatatlanul törtetnek előre. Kezemet az arcom elé tartva indultam meg a szobám felé, majd hangos csattanással vágtam be magam mögött az ajtót. És itt összeomlottam. Zokogva dőltem az ágyra, és fejemet a párnámba temettem, hogy tompítsam valahogy hangos sírásomat. Az a rohadt szemét. Még van képe...
Sírtam, őrjöngtem, vergődtem. Mindezt egy olyan ember miatt, akiről azt hittem örökké a fanja leszek, és mindig szeretni fogom. De nem. Mint minden más, ez is elmúlt. Többet hallani sem akarok Oh Sehunról. Majd elviselem valahogy, napról-napra. De az a fajta szeretet, amit iránta éreztem, már nincs.
Könnyeim nem hogy fogytak volna, hanem még inkább gyűltek. Szóval, csak hagytam, hagy törjenek ki, és a fáradtsággal karon öltve, hagy ringassanak álomba.

Az utóbbi napokban nem igazán beszéltem senkivel, csak tettem a dolgom. A srácok jártak próbáról- próbára, fotózásról fellépésre, fellépésről műsorokba és így tovább. Én pedig hűségesen követtem őket, és tolmácsoltam a manager üzeneteit. És ez így volt jól. Suhóval se sokat beszéltem, ő mégis rendületlenül próbált segíteni.

Fáradtan kutattam a hűtőben valami ehető után, de elkeseredésemre egy árva joghurton kívül semmit nem találtam. Korgó gyomorral huppantam le egy székre és bontottam meg a dobozt.
- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.

6. fejezet

-Tao kérlek!- kiabáltam a nappali közepén állva. -Indulnunk  kellene! A busz már lent vár.
- Még egy pillanat!
- Már fél órája egy pillanatot várok!
- Jó, jó jövök már. - jelent meg a nappaliban, és már láttam is, miért kelt  fel hajnalban. Haja tökéletesen belőve, ruhája kifogástalanul állt rajt, arcát egy lány is megirigyelné.
- Mehetünk hyung. - kapta magára a kabátot, és vidáman kitrappolt az ajtón.
- Omo. - emeltem a tekintetem fáradtan a plafonra. Már egy hónapja vagyok itt, de minden átkozott nap eljátsszák velem ezt. Ha nem Tao, akkor Sehun. Ha nem Sehun, akkor Luhan és így tovább szépen sorba.

A két kisbusz már ott sorakozott a kijárat előtt, és a manager idegesen topogva állt az egyik mellett.
- Máris késésben vagyunk! Hol voltatok? - rivallt rám.
- Maga szerint hol voltunk? Lenyomtunk egy yaoi partit. - válaszomból csak úgy dőlt a szarkazmus. Minek kérdezi, ha úgyis tudja.
- Moderáld magad fiam és induljunk, mert késésben vagyunk. - jutalmazta aranyos kis poénomat egy nyakassal, aztán hátra sétált a csapat egyik felének járművéhez. Lehajtott fejjel kullogtam a buszig, majd behuppantam a sofőr mellé az anyósülésre.
- Indulhatunk?  - nézett rám kérdően, mire én csak bólintottam egy aprót.
- Na végre már! - jött a csípős megjegyzés hátulról, mire lendületből fordultam hátra, hogy válaszoljak valami ütőset. De kár volt. Ahogy realizálódott bennem, melyik autóbuszban ülök, vicsorogva fordultam vissza az eredeti pozíciómba. Remek, megkaptam a krémjét, élükön a bunkók királyával ... dobpergés ... Oh Sehun-nal.
Azt hinné az ártatlan kis rajongó, hogy mind az amit a tv-ben lát igaz. Szép, cuki fiúk, akik élnek-halnak a rajongóikért. Hogy a szép külső kifogástalan modorral párosul. Hát a fittyfenét. Itt van erre élő példának Sehun. Kétség sem férhet hozzá, hogy piszok jól néz ki. Nekem is ő a biasom ... sajnos. DE ... - és mindig ott a de - akkora egy tapló paraszt, azokkal az emberekkel, akiket nem kedvel, hogy az már lehetetlen. És "hála Istennek" én is ezt a tábort erősítem. Halovány lila fogalmam sincs arról, hogy miért rühell, de ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Lenyúlja a kajámat, elveszi az ülőhelyemet és még a tv-t is elkapcsolgatja. Mind ezt azért, hogy engem bosszantson. Komolyan, mint az oviban, nem?
- Megérkeztünk! - fékezett a sofőr a hatalmas stúdió előtt. 

Csak álltam és néztem, ahogy a srácok megváltoznak a kamera előtt. Mintha nem is azokat az embereket látnám, akik minden este bosszantanak a hülyeségükkel. Nevetgélnek, hülyülnek, mintha ez lenne a természetes. És csak ekkor tűnt fel valami. Hirtelen megértettem, miért szeretnének több szabadságot, több magánéletet. Minden áldott nap rohannak interjúról interjúra, fotózásról fotózásra. És mindenhol ugyan az. MOSOLYOGJ! IDE NÉZZ! ODA NÉZZ! LÉGY KEDVES! LÉGY TÖKÉLETES! Egy idő után nehéz lehet mosolyogni a kamerának, ha ezt vezényszóra teszed, és mind az, amit csinálsz már csak egy betanult napi rutin.

Fáradtan dőltem végig az ágyamon. Alig csináltam valamit, mégis kivagyok. Fárasztó rohangálni egyik helytől a másikig és ugyanez visszafele. De én  akartam ezt csinálni, hogy a fiúk közt lehessek.
 Mina-ról már a beköltözésem óta nem halottam, amit kicsit furcsálltam is, hiszen arra számítottam, minden nap hívni fog a friss helyzetjelentések miatt. De nem. Sajnos bele kell törődnöm, hogy fiúvá válásommal a lány barátaimat elvesztettem. Pompás.
- Egyedül maradtál Eunjae, mint a kisujjam. - motyogtam magamnak a tükörbe, miközben elkezdtem letekerni a fáslit a mellkasomról.
- Nem baj, ti még legalább emlékeztettek arra, hogy lány vagyok. - néztem a melleimre, majd felkaptam a pizsamámat.
- Ez a haj annyira borzasztó, hogy már jó. - simítottam hátra kusza tincseimet, aztán felkentem a szokásos arckrémet.
- Így ni.  - nyugtáztam a saját kinézetemet. De, miért is beszélgetek saját magammal? Talán kezdek megőrülni ... vagy ...
Gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert kintről hangosan dörömböltek az ajtómon. TE JÓ ISTEN! Mi a fenét csináljak most? Itt vagyok egy szál pizsamában, valaki pedig van az ajtó túloldalán. Jajj Istenem, mit tegyek? Bepánikoltam. Istenem... nekem végem. Gyorsan magamra kaptam a hozzám legközelebb eső melegítőt, és kirántottam az apró kis hajgumit a hajamból, kitépve ezzel jó pár hajszálamat.
- Igen? - vettem fel a pókerarcot, ahogy kinyitottam az ajtót. A legsötétebb rémálmom állt ott felvont szemöldökkel.
- Te meg, hogy a fenébe nézel ki?- szögezte nekem a kérdését egy fintor kiséretében.
- Hehe ennyire nem borzasztó. - vakartam zavartan a tarkómat.
- De az. - húzta fel az orrát. Na ... azért ez csúnya volt. Nem vagyok én holmi gnóm.
- Mind egy. Mosd le magadról ezt a maskarát! Sétálni akarok menni. - vágta zsebre a kezét.
- Este tizenegykor?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem mindegy az neked. Én menni akarok és kész. De ha nem jössz az se baj. - hirtelen realizálódott bennem, hogy ez az első alkalom, hogy Sehun megkér arra, menjek el vele. Végre ... elismeri a munkámat.
- Ömm egy pillanat.  - csuktam vissza az ajtót. Magamra tekertem gyorsan a fáslimat, lemostam a krémet és felkaptam a kabátom meg a cipőm.
- Mehetünk. - zártam be magam mögött az ajtót.
- Remek. - fordult sarkon, és nagy lendülettel elindult.
Hmm ez olyan mintha randira mennék a biasommal. Jujj. Azzal az aprócska különbséggel, hogy a biasom történetesen utál. Pazar.

Már egy órája sétálgatunk némán fel- alá az utcákon. Őszintén szólva, azt sem tudom hol vagyunk. Ő nem szól egy szót se, én meg nem merek kérdezni. Óvatosan pillantottam oldalra, vajon milyen fejet vág.
- Ne bámulj. - rivallt rám.
- Nem is bámultalak. - kapom el a lekintetem.
- Na persze.
- Most meg mi van?
-Semmi.
- Akkor ?
- Hagyjál már. - legyezett felém a kezével.
- Miért utálsz?  - szedtem össze minden bátorságomat.
- Csak. - hangzott a tömör válasz.
- Bővebben?
- Csak mert. - vonta meg a vállát.
- Ettől is bővebben? - nyaggattam tovább. Hirtelen lefékezett, majd szembe fordult velem. A sötéttől és a kapucnitól alig tudtam kivenni az arcát. Mintha, már láttam volna valahol.
- Te mindig ilyen rohadtul idegesítő vagy? - fintorodott el. Aj, legszívesebben felképelném.
- Nem vagyok idegesítő!
- Úgy beszélsz, mint egy lány! -forgatta meg a szemeit. Még a vér is megfagyott bennem. Lehet, hogy tudja? Lehet, hogy ... nem az lehetetlen. Nem lehetett ő az akkor este, mikor belerohantam valakibe. Pedig annyira hasonlít. És nem ismerhetett fel. Istenem, ugye nem?
- N...nem vagyok lány! - dadogtam vékony hangon. Oh dehogy is nem, még mennyire, hogy lány vagyok, és most ijedtemben nagyon is elszaladnék.
- Azt látom.   - flegmázott, majd tovább indult. 
- Öm Sehun. Kérdeznék valamit. - találtam meg újra a hangom. - Milyen gyakran lógtál ki eddig?
- Elég gyakran. - hangzott a válasz. Hát ezzel sokkal okosabb lettem.
- És mi.... - kezdtem de félbe szakított.
- Pisilnem kell, várj meg itt. - utasított, majd berohant a mellettünk lévő étterembe.
- Hát jó. - álltam meg a bejárat előtt sorsomra hagyva, mint egy elveszett kiskutya.
Súlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, és még jobban belebújtam a kabátomba. Sehun már húsz perce bent van. Csak nem ilyen hosszú a sor. Vagy lehet, hogy valami baja esett? Gyorsan berohantam az épületbe és rögtön a kasszához mentem.
- Elnézést. - hajoltam közelebb. - Öm ... az exo manager helyettese vagyok, és azt szeretném kérdezni, merre találom Oh Sehunt. Az elöbb jött be.
- Igen, persze. Úgy húsz perce távozott a hátsó bejáraton a rajongókra hivatkozva. Meg, hogy valami őrült személy folyamatosan követi és zaklatja. - aha szóval én lennék az őrült személy.
- Köszönöm a segítségét.  - biccentettem, majd szélsebesen elhagytam a helységet.
- Hát ez pompás. - dörzsöltem meg az arcom. - Lerázott az a barom. - körbefordultam magamon tájékozódás képpen, de semmi. Azt se tudtam, hol vagyok.
- Na jó Eunjae. Valahogy csak haza találsz.  - indultam el arra, amerről jöttünk.
Már fél órája megyek körbe- körbe, és semmi. Mindig ugyan oda lyukadok ki. Istenem, az életbe nem jutok haza. Mégis, mi a fancot csináljak? Újra kezdtem bepánikolni, és ha nem találok hamar megoldást képes leszek itt  az utcán elsírni magam. Leültem egy közeli ház lépcsőjére, és remegő kézzel vettem elő a telefonom, majd tárcsáztam.
- Igen? - hangzott az ismerős hang.
- Suho? Itt Eunshin. Van egy kis problémám. - vettem mély lélegzetet a mondanivalómhoz.
- Jól vagy? Minden  rendben? - halottam, ahogy éberebb lett.
- Ami azt illeti. Elkísértem Sehunt sétállni és ...
- Sehun itt ül mellettem, és már jó tíz perce itthon van.
- Igen ez az. Átvert, hogy mosdóba kell mennie, közben pedig lelépett, és azt sem tudom hol vagyok.  - éreztem, hogy a hangom vékonyodik, és mindjárt elsírom magam.
- Rendben. Nézz meg egy utcatáblát! - hangzott az utasítás, miközben halk csörgés hallatszott a háttérben. Megláttam az első utcanevet, és már azonnal hadartam is a telefonba.
- Rendben, maradj ahol vagy. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, ezzel le is tette a telefont.  Csendesen visszaslisszoltam az eredeti helyemre, és a lépcsőn ülve figyeltem a kihalt utcát. Hogy lehet ekkora szemét velem, és mégis mit ártottam én neki? Nem én tehetek a körülötte lévő dolgokról. Miért engem büntet? Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végiggördült az arcomon, és azt követi még egy pár. Annyira nem bírom,  hogy az már lehetetlen. Ez nem jó így. Lányból vagyok, vannak érzéseim, és ezt már én sem nyelem le. 
- Eunshin? - szólított meg Suho hangja, mire automatikusan felkaptam a fejem.


 ~Suho

 - Ezt jól megcsináltad, te állat. - néztem a kanapén ülő Sehun-ra. Hogy lehet valaki ekkora görény? Magamra kaptam a kabátomat, majd sietősen távoztam, hogy mihamarabb megtaláljam Eunshin-t. Nem volt messze, mégis futva tettem meg ezt a kis távolságot. Nem akartam, hogy Eunshin egyedül legyen. Főleg nem este. Tíz perc kitartó futás után megtaláltam. Egy lépcső alján ült és sírt. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem azt súgta menjek oda, öleljem meg és vigasztaljam meg. De ezt nem tehetem. Én is lebuknék és ő is. Csendesen lépdeltem elé, majd megálltam közvetlen előtte.
- Eunshin? - szólítottam meg halkan. Ijedten rám kapta a tekintetét. Szeme kisírt, arca könnyes. Ez így mind még nőiesebbé tette az arcát. Istenem, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
- Te sírsz? - szegeztem neki az újabb kérdés.
- Nem, dehogy is.  - törölte meg az arcát.
- Dehogynem. - nyújtottam felé egy zsebkendőt, amit elfogadott. - Gyere menjünk. - húztam fel a földről, és elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Eunshin csak némán követett.
- Minden rendben? -kérdeztem óvatosan. Bármi is nyomta a lelkét, nem akartam felzaklatni.
- Nem, nincs. -  hangja olyan megtörtnek hangzott. Ezek szerint nagyon szívére vette a dolgot. - Mért van az, hogy a csapat nagy része utál? Főleg Sehun. Nem tettem semmit ellene. Egy rossz szóval nem bántottam, mégis rühell. Mit csinálok rosszul? - nézett rám, és láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Na jó el kell neki mondanom. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Egyedül nem fogja bírni, én pedig szeretnék neki segíteni.
- E... Eunshin. - kezdtem bele lassan. Kérdő tekintettel nézett rám. Vettem egy mély lélegzetet majd folytattam. - Eunshin, én tudom ki vagy valójában.

5. fejezet

- Te meg mit keresel itt? – zökkentett ki a felháborodott kérdés.  Hirtelen lemeredtem, majd a hang forrásának irányába fordultam.  Sehun állt velem szemben teljes valójában. Karját összefonta mellkasa előtt és türelmetlenül dobolt a lábával. Teljesen olyan volt, mint a képeken vagy a videókban. Én pedig csak álltam vele szemben lefagyva. 

- Azt kérdeztem mit keresel itt? – dörrent rám újra, mire magamhoz tértem.

- É… én csak. – kezdtem magyarázkodni. Sehun hirtelen mozdult, és máris a karom után kapott.

- Nem érdekel a magyarázkodás! Most jössz ide, és máris feltúrod mások személyes dolgait. – indult meg kifelé, és rángatott maga után, mint egy rongybabát. – Mégis mit képzelsz ki vagy te?  - taszított a folyosó közepére. – Attól, hogy a manager a nyakunkba sózott, semmi jogod ahhoz, hogy átkutass mindent. 

- De én csak… - hebegtem rémülten. 

- Mondtam, nem érdekel. Maradj távol a szobától! – zárta rövidre, majd nemes egyszerűséggel becsapta az ajtót. Lesokkolva álltam, és csak bámultam magam elé. Mi volt ez? Ez nem volt benne a műsorokban, sem az újságokban. Ez lenne a valódi Oh Sehun. Aranyosságnak vagy kedvességnek nyoma sehol. És mi az, hogy átkutatom a szobáját? Kikérem magamnak, nem is nyúltam a cuccaihoz. Micsoda bunkó.
- Minden rendben? – hallatszott szinte a fülem mellől Suho hangja. Csalódottan ráztam meg a fejem, és a szobám felé indultam. 

- Várj! – szólt utánam. – Gyere, hagy mutassalak be a többieknek is.  – biccentett a fejével a nappali irányába, majd sarkon fordult és elsétált. Hatalmas sóhajt hallatva követtem a tágas lakószobáig, de a folyosó végén lecövekeltem. Beszív, kifúj. Ismételtem magamban, hogy lenyugodjak, és mentálisan felkészítettem magam a találkozásra. Apró neszeket és sugdolózások zaja szűrődött ki bentről. 

- Mindjárt itt lesz! Már jön! Olyan izgatott vagyok!– hallatszott. Nem bírtam megállni, és egy apró mosoly kúszott az arcomra ezek hallatán. Tehát tényleg vártak. Nagy levegő és…
- Sziasztok! – léptem ki a fal mögül, mire tizenegy csodálkozó szempárral találtam szembe magam.  – Yoo Eunshin vagyok. A manager asszisztens és az új lakótársatok egyben.  – hajoltam meg illedelmesen, ezután pedig az arcokat kezdtem fürkészni. Egytől-egyig olyanok, mint amilyennek lenniük kell. Még mindig csodálkozó pillantásokat kaptam, amit hatalmas csend kísért. 

- Elnézést kérek az előbbi kiabálás miatt. Én igazán nem akartam problémát okozni. – folytattam.

- De király! Tök ugyan olyan vagy, mint amilyennek Suho leírt. – pattant fel a helyéről Luhan és közvetlen megállt velem szemben és fürkésző szemekkel meredt rám. Ebben a pillanatban az orromat megcsapta ugyan az az illat, mint ami a maciból áradt.  – Tök olyan, mintha lenne egy új tagunk. – vigyorodott el és megborzolta a hajam. – Üdv közöttünk öcskös. A hirtelen érintés miatt, szinte megmeredtem és rémülten néztem rá. Ha tudnád, hogy rajongó vagyok. 

Miután szépen mindenkinek egyesével bemutatkoztam, ki és mi vagyok, unottan ültem a kanapén és a felsőmből kiálló cérnát csavargattam. Ekkorra a srácok már visszavonultak a szobáikba, csak egy páran maradtak itt. Ők is csak azért mert éppen ettek. 
- Eunshin.  – mondta valaki a nevem, mire kíváncsian kaptam fel a fejem. Tao állt velem szemben teljes harci díszben, mint aki menni készül valahova, és vigyorogva nézett le rám. – Sétálni szeretnék menni, de mivelhogy egyedül nem lehet, ezért légyszi gyere velem. Kérlek.
-Nincs kicsit késő? – pillantottam a telefonom kijelzőjére. 

- Kérlek. – vágott kiskutya fejet, mire nekem persze hogy megesett rajta a szívem. 

- Gyere, menjünk. – tornáztam magam állásba és az ajtó felé vettem az irányt. - Igazából, hova is szeretnél menni? – baktattam mellette a lépcsőn. Ahogy kiértünk csípős esti szél csapta meg az arcomat, aminek hatására jobban összehúztam magamon vékonyka pulóveremet. Hangtalanul sétáltunk egymás mellett. 

- Egyébként,  -törte meg a csendet Tao. - én örülök, hogy itt vagy. 

-Valóban? - kúszott fentebb  hangom a hirtelen információ újdonságától. - Te vagy az első aki ezt mondja. 

- Hmm. - vette tudomásul és tovább folytattuk hangtalan utunkat a város felé. Az esti forgalom magával sodort minket egyre beljebb a zajos nagyvárosba. 

- Mellesleg - próbáltam lépést tartani vele - miért utálnak a többiek? 

- Nem utálnak. Csak félnek , hogy megfosztod őket a szabadságuktól. 

- Hogy foszthatnám meg őket olyantól ami tulajdonképpen  nincs is? 

- Pont ez az. Eddig elszökdöstünk, kilógtunk estére. Most pedig, hogy a managger ideküldött még ezt a kicsi szabadságot is elvennék tőlünk. Így már érthető mért tartanak tőled?

- Igen, azt hiszem. - bújtam a sálamba. - És mi van veled?

- Tudod én könnyen barátkozó típus vagyok. És nem ítélek el elsőre senkit. 

- Én nem akarok bekorlátozni senkit. - nyögtem ki. -Nem is ezért vagyok itt. Hanem, hogy megvédjelek titeket a rajongóktól és néha magatoktól. 

- Ez kedves. - mosolyodott el angyalian. 
- És Sehun? - bújtam a sálam által nyújtott rejtekembe. - Ő miért utál ennyire engem?
- Ezt tőle kérdezd. - vonta meg a vállát. - Amúgy meg mivel idegesítetted fel?
- Betévedtem a szobájába, és néztem a falra ragasztott képet.
- Nagyon komoly bűn. - vigyorgott.
- Az.
- Tudod, vannak pillanataid, mikor úgy beszélsz, mintha lány lennél.- pillantott felém. - Persze, tudom, hogy nem vagy az csak na.
- Hah, hát igen. De mint látod, fiú vagyok tehát. - mondtam, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat, nem pánikolni.
- Igen, látom. Nem is feltételezném, hogy lány vagy. - úgy van kedves Tao. Csinálj nekem lelkiismeret furdalást.
Órákon keresztül sétáltunk körbe-körbe az éjszakai városban, mire újra hazakeveredtünk. Közben mindenkiről megtudtam a hasznos "kezelési információkat".
- Kössz, hogy elkísértél.- biccentett, majd elmasírozott a szobájába.
- Nincs mit. - motyogtam az orrom alá, majd a konyha felé vettem az irányt valami ennivaló után kutatva. Ahogy bezsákmányoltam egy joghurtot, csak lehuppantam az asztalhoz és üres fejjel bámultam magam elé. 
Percekig ülhettem a kibontatlan édesség felett, mire csörtetést halottam magam mellett, majd kinyílt a hűtőajtó megvilágítva ezzel az éjjeli  nassoló arcát. Sehun volt az. Haja kócosan meredt az égnek, arca nyúzott volt. 
- Aish, nincs itt semmi. - morogta az orra alatt, és becsapta a frigó ajtaját. - Te itt vagy? - vett észre. Körbe néztem magamon, hogy biztos nekem beszél-e.
- Én? - mutattam a mellkasomra.
- Igen te. - fintorgott. - Mi van, már kémkedsz is utánam?
- Mi bajod? - vontam össze a szemöldököm. 
- Mind egy. - legyintett. - Add azt ide. - kapta el a joghurtomat, aztán távozott arra, amerről jött. Az én joghurtommal.
- Chh ... bunkó. - motyogtam miközben a szobámba igyekeztem. Szaporán kapkodtam le magamról a ruhákat, a fáslit, majd bebújtam az ágyba és az ablak felé fordultam. 
Ez volt az első napom és máris van két barátom és egy ellenségem. Pazar. Ez maradjon is csak így.  Nem is tudom mi történne ha lebuknék. Még belegondolni is félek. De bármikor megtörténhet ha nem vagyok óvatos. 
Ó Istenem, most segíts meg...

4. fejezet

- Akkor felkészültél arra, hogy tizenkét srácot felügyelj? - fordult be az épület sarkánál.
- Mentálisan igen, lelkileg már kevésbé. - követtem az utcába egészen egy sötétített üveges autóig.
- Pakold be a csomagjaidat. A kocsiban várlak. - kerülte meg a járművet, majd beült a volán mögé. Aha, szóval találjam ki egyedül, hogy nyílik a csomagtartó! Biztos valami biztonsági záras izé lehet, amit a rajongók nem tudnak feltörni.
Tapogatózni kezdtem az autó hátulján mire meg találtam a kis kallantyút és egy mozdulattal kinyitottam.
- Vagy csak egy egyszerű csomagtartó. - suttogtam magamnak.
Miután sikeresen beidétlenkedtem a bőröndömet az anyósülés felé vettem az irányt és sikeresen téptem fel az ajtót mire a bent ülő szöszke érdekesen nézett rám.
- Bocs ez a hely már foglalt. - vigyorgott rám aztán visszamélyedt a telefonjába. Mikor realizálódott bennem ki is ült ott, faarccal totyogtam vissza és behuppantam a hátsó ülésre.
- Szóval Hae Eun már ismertette veled a feladataidat igaz?  - indultunk el ... valamerre.
- Ki? - bámultam értetlenül a tarkóját.
- A hölgy aki felvételiztetett.
- Ja, igen. A srácokat kell felügyelnem, mert mostanában kicsit elvadultak és neked kell segítenem.  - bólogattam miközben magamban soroltam mit is hagytam ki.
- Pontosan.
- Annyira nem vagyunk rosszak. - vágott közbe Suho. - Csak egyesek kicsit több szabad teret szeretnének, ami nem mindig sül el jól.
- És mennyire nem jók ezek a megmozdulások? - érdeklődtem azt hiszem kicsit félénkebben is a kelleténél.
- Apró kis csínytevések vagy szökések. Nem nagy valamik. De most már lesz egy segítőm, aki segít kordában tartani tizenegy hülyét. - fordult felém majd villantott egy féloldalas mosolyt, amitől én szinte felvisítottam volna.
- Persze segíteni fogok minden erőmmel. - bólintottam és a kinti tájat kezdtem pásztázni.
Kis idő múlva egy nagy fehér épület előtt fékezett le az autó. Nem volt hivalkodó vagy feltűnő. Pedig olyan sokszor mentem el ezelőtt az épület, ahogy a klubunk találkahelyére siettem, avagy a kávézóba, de sose gondoltam volna, hogy ez az exo dorm bejárata. Már csak egy valami nem stimmelt.
- Ööö... A rajongók nem tudják, hogy itt van a dormotok? - rángattam ki a bőröndömet.
- De tudják. - kapta elő Suho a kulcsait és az ajtó felé sietett.
- Akkor biztos szerethetnek titeket annyira, hogy itt nem zaklatnak titeket. - próbáltam kicsit fényezni a kis rajongói társadalmunkat.
- Persze, de elvetemültek mindig vannak. - illesztette a kulcsot a zárba mire az fura zörgő hangot hallatva nyílt ki. - Itt azért nem látsz egyet, se mert ez a hátsó bejárat. Mindig ezt használjuk, szerintem érthető okokból.
Követtem Suho-t az épületbe majd egy kis lépcsős szerencsétlenkedés után végre ott voltam. Egy lépés választott el attól, hogy mint hivatalos EXO-L tag belépjek az EXO dormjába. Vagyis belépjek, mint a manager asszisztensük.
- Oda teheted a cipőidet. - bökött az ajtó mögötti szekrényre.- Gyere, megmutatom a szobádat. Igaz nem a legnagyobb, de szerintem a célnak megfelel. Utunk során több ajtó mellett is elmentünk. Kris-Tao, Baekhyun-Chanyeol, Suho-D.O...
- Ez az én szobám. Itt keress, ha bármire szükséged lenne. - mutatott az ajtó felé és haladt tovább. - És itt volnánk. - cövekelt le. A bejáraton az én becses nevem virított. Yoo Eunshin.
- Vártatok? - vontam fel a szemöldököm.
- A banda három részre szakadt ilyen téren. Vannak, akik nagyon vártak, vannak, akik semlegesek és vannak, akik a pokolra kívánnak.
- Nem hangzik valami kedvezően. - húztam el a szám.
- Majd megszoknak. Sok választásuk nincs. - vont vállat. - Nekem most vissza kell mennem a managerrel a srácokért az ügynökségre. Pakolj ki nyugodtan és fedezd fel a házat. Lehetőleg a szobákat hagyd ki. - ezzel távozott abba az irányba amerről jött. Fogtam magam és a bőröndömet majd betotyogtam a szobába. Ahogy Suho mondta nem volt egy hatalmas szoba de nekem pont elég. Egy ágy,  egy éjjeli szekrény és két nagyobb szekrény tette ki a szoba berendezését.
- Lássunk munkához Eunjae. - suttogtam majd nekiestem kipakolni és elrendezgetni mindent.
Fél óra múlva, mire mindent átpakoltam minimum kétszer, elégedetten álltam meg az ajtóban, hogy szemügyre vegyem a szobát. Szinte tökéletes. Már csak a plakátjaim hiányoznak.
Ahogy mindezeket nyugtáztam magamban indultam is feltérképezni a házat. Újra végigmente a folyosón, és jobban szemügyre vettem a sorra következő szobákat. Kai-Xiumin, Chen-Lay, Luhan-Sehun, Baekhyun-Chanyeol, Suho-D.O, Kris-Tao.
Szóval párban vannak. Most jó rajongó módjára fangörcsölnék, hogy a Hunhan és a Baekyeol igaz, de nem tehetem így tovább megyek. Továbbhaladva a nappaliban kötöttem ki. Tágas volt annyira, hogy tizenkét fiú kényelmesen elférjen benne. Persze az egész úgy nézett ki mintha a legújabb trend szerinti lakberendező magazinból varázsolták volna ide, plusz a legmodernebb kütyük. Hát igen ez az amikor valakinek sok pénze van. A konyha nem volt elválasztva a nappalitól így könnyen ráláttam arra is. Persze a látvány már kevésbé volt üdítő. Mosatlan edények szerte szét és valószínűsítem a reggeli maradék is ott volt hagyva. Mondom én, hogy szívmelengető. A konyhát inkább magam mögött hagyva az üvegajtó felé sétáltam majd óvatosan kinyitottam a tolóajtót. Ahogy kiléptem megütötte a fülemet a város zaja. A korláthoz érve arcomat az ég felé fordítottam és nagyot szipantottam a friss levegőből. Éljek úgy, mint egy fiú és még viselkedjek is úgy, lány létemre mindezt tizenkét srác előtt. Teljességgel pompás. De ha bevállaltam végigcsinálom.
5 perces elmefuttatás és tájban gyönyörködés után úgy döntöttem felhívom anyut. Nagy léptekkel indultam meg a szobám felé, majd ahogy elhaladtam egy szoba előtt lefékeztem és visszasétálta. Az ajtón lévő kis táblát olvastam újra meg újra. Tudom, hogy Suho azt mondta a szobákat kerüljem, de ide be akarok menni. A Hunhan birodalom. Ó apám, ha már csak belegondolok, hogy itt állok, az ajtó előtt elkap a sikítás. Csak nem bánják ha bekukkantok. Na meg, ha gyors leszek, és nem nyúlok, semmihez észre sem veszik. Lassan lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Bent nem az fogadott, amire számítottam. Azt hittem rendetlenség és szétdobált ruhák tömkelege fog fogadni. De nem. Szépen összepakolva minden és hatalmas rend. Ahogy bentebb haladtam az éjjeliszekrényen akadt meg a szemem. Valószínűleg ez lehet a Luhan ágya, hiszen a komódon lévő képen ő és szülei voltak. Körülötte személyes tárgyak. Az ágyon egy maci ült. Érte nyúltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Közelebb emeltem és megcsapott gondolom Luhan illata. Nagyon kellemes volt. Férfias, de kellemes. Szépen visszaültettem a helyére és tovább haladtam. A másik ágyhoz. Ezen a komódon már kevesebb személyes érték volt viszont a falra egy családi kép volt ragasztva az ágy felé. Sehun volt rajta a szüleivel és a bátyjával. Sokáig fixíroztam a képet hasonlóságokat keresve közte és a testvére között.
- Te meg mit keresel itt? - zökkentett ki egy hang.

3. fejezet

- Gyere! - szólt egy női hang az ajtó mögül.A fém ajtó kilincsbe kapaszkodtam majd belöktem az ajtót. Ahogy beléptem egy fehérre festett helységbe találtam magam, azután tekintetem az iroda végében álló asztal mögött ülő két személyre vándorolt.
- Búj beljebb! - biccentett a fejével egy szemüveges hölgy. Barna haja szoros copfba rendezve. Szemem tovább siklott a mellette helyet foglaló szőke srácra és meg a levegő is belém szorult. Ez ... ez Suho oppa.
- Gyere, foglalj helyet.  - mosolygott biztatóan majd fejével az ülőalkalmatosság felé bökött. Remegő lábakkal indultam meg az asztal felé ügyelve arra, hogy ne essek el bennük. Minél közelebb értem annál jobban levert a hideg verejték, és a pulzusom az egekbe szökött, ezért megkapaszkodtam a szék támlájába és lehuppantam.
- Szóval akkor a manager asszisztensi állásra jelentkezel, igaz? - tagadott tollat a hölgy majd fentebb tolta orrán pihenő szemüvegét.
- I...igen hölgyem. - dadogtam zavartan.
- Ne izgulj. - mondta megnyugtatóan Suho mire felé kaptam a fejem és egyenesen a szemébe néztem. Egy másodperc töredéke alatt hasított belém a felismerés az ismerős szempár láttán. Ő volt az két nappal ezelőtt. Ő jött belém majd segített fel. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog, és ha nem kapaszkodom meg a székben, leszédülök onnan.
- Neved? - szegezte nekem a kérdést a hölgy.
- Hogy? - szeppentem meg.
- Hogy hívnak? - segítette ki Suho egy kedvesebb formában.
- Yoo Eun ... - francba a saját nevemet csak nem mondhatom majd hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig a kezemben pihenő kis kártyára néztem. - Yoo Eunshin.
- Igen az önéletrajzodat megkaptam e-mailban. - nézett a papírra. Mi? Milyen önéletrajz? Én nem is ... Mina...
- Születési dátum? Kor?
- 1994 .03. 27-én születtem és huszonegy éves vagyok. - hadartam egy levegővel. Ilyen én még ehhez hasonló kérdések következtek, amire nyögve nyelősen de sikeresen válaszoltam.
- Rendben ezzel meg lennénk. Már csak egy kérdés maradt. Mért szeretnéd ezt a munkát? - rendezte össze a papírjait és rám szegezte a tekintetét.
- Ami azt illeti... - édes istenem most mit mondjak. - Azért szeretném ezt az állást, mert ... mert nagyon érdekel ez a hivatás és szeretnék tapasztalatot szerezni, hogy továbbtanulhassak ezen a pályán. - daráltam el a tökéletesnek tűnő hazugságot.
- Értem. Köszönöm szépen. A továbbiakról majd tájékoztatjuk.  - biccentett majd újra a papírok felé görnyedt. Suho csak felmutatta a hüvelykujját jelezve, hogy jó volt. Még mindig remegő végtagokkal álltam fel és hatalmas léptekkel siettem ki az épületből. Ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a hideg szellő, ami ebben a pillanatban nagyon jól esett. Fáradtan rogytam a betonlépcsőre és a fejemet a tenyerembe temettem.
- Na, hogy ment? - hallottam barátnőm egyre közeledő hangját.
- Nem tudom, csak dadogtam össze vissza mint egy lány.
- Eunjae ... talán azért mert egy lány vagy. - veregette meg a vállam mire én csak ellöktem a kezét.
- Tudod, mit nem is érdekel ez az egész. - pattantam fel. - Teljesítettem a fogadást szóval ennyi. Majd beszélünk! - csaptam a hátamra a táskámat majd elindultam oda ahol végre biztonságba érezhetem magam, haza.
Egy hét telt el az ominózus eset óta és semmi reakció semmi értesítés. Mondtam, hogy teljesen esélytelen az hogy engem oda felvegyenek vagy hogy valaki egyáltalán bedőlt a kis álcámnak. De legalább egy előnye volt. Kipróbálhatom, hogy milyen parókát hordani. Minden héten más lehet a hajam színe meg ilyenek.
- EUNJAE! - kiabálta túl anya a zenét ezzel is kiszakítva a gondolataimból. - Mit mondtam már neked ezerszer!
- Jó tudom. Szokjak le arról, hogy ordíttatom a zenét. Tudom, tudom. - bólogattam.
- Akkor légyszíves. Egyébként meg leveled jött de szerintem elírták a nevedet. - dobta az ágyra a levelet majd távozott. Visszahuppantam az eredeti pozíciómba és a kezembe kaptam a levelet majd körbeforgatta a feladót keresve. Ahogy megláttam egy pillanatra kihagyott a szívverésem majd ijedtemben lendületből hajítottam be a sarokba.
- Édes istenem ez nem lehet. - suttogtam és a telefonom után kaptam. Az első számot tárcsáztam, ami eszembe jutott.
- Igen? - szólt bele Mina.
- Gyere gyorsan. Baj van! - suttogtam tovább.
- Egy 10 perc és ott vagyok, tarts ki! - kiabálta a telefonba majd letette. Magam mellé tettem a készüléket és felhúzott térdekkel meredtem magam elé. Nem lehet igaz. Pedig már annyira reménykedtem, hogy semmi. Erre most itt ez a levél. Vajon mi van benne? Visszautasítottak? Á akkor nem küldenek levelek. Akkor meg .... ? Az nem lehet. Lehetetlen.
- Na, itt vagyok! Mi a baj? - rontott be Mina.
- De gyors voltál. - néztem rá értetlenül. - Rohantál?
- Szerinted? - támaszkodott meg a térdén. - Na mi van?
- Az ott! - mutattam a sarok felé.
- He? - vonta fel a szemöldökét.
- Ott van a sarokban.
Barátnőm értetlenül indult meg a sarok felé majd egy kis kutakodás után megtalálta az említett dolgot.
- Egy levél miatt pánikoltál be? - emelte fel majd a homlokára csapott.
- Nézd, meg honnan van! - salapáltam felé. Megfordította a levelet majd kerek szemekkel nézett a levélre utána rám.
- Ez most? - értetlenkedett.
- Szerintem igen. - húztam még kisebbre magam.
- De ez .... Marha jó! - visított fel majd az ágyra ugrott és az orrom alá dugta a levelet. Remegő kézzel fogtam meg majd elkezdtem feltépni a borítékot. Ahogy a végére értem kihúztam a levelet, széthajtottam és elkezdtem olvasni.
Kedves Yoo Eunshin
Ezennel örömmel értesítjük, hogy a  Exo nevű banda manager asszisztensi állásra való jelentkezését elfogadtuk. Továbbá értesítjük, hogy a szerződés aláírására és további információk átadására 2015. 07. 17.-én kerül sor 13:00-kor a Fsz. 13-as irodában. 
Üdvözlettel: Az ügynökség.
- Na, mit írnak? - kapta ki a kezemből a pársoros levelet.
- Megkaptam az állást. - nyögtem ki.- Holnap kell bemennem.
- Eunjae ez király. - borult a nyakamba, de én még mindig halálra vált arccal ültem. - Nem is örülsz neki?
- Nem. - adtam az egyszavas választ.
- Nem baj. Megyünk ruhát venni, mert mostantól Yoo Eunshin vagy.  - ugrott fel az ágyról és engem is húzott maga után.
- Én is ettől féltem. - suttogtam.
Megint itt vagyok az épület előtt, hogy olyat tegyek, amit előbb vagy utóbb úgy is meg fogok bánni.
- Menj már! - lökött az ajtó felé Mina.
- De ...
- Nincs, de. Indíts! - parancsolt rám. Élesen szívtam be a levegőt és benn tartottam, ahogy beléptem az épületbe.
- Megint te? - támadott le megint a biztonsági.
- Van behívóm. - lebegtettem meg az orra előtt a darab papírt mielőtt megint letaperol.
- Jól van, menj. - intett majd visszaült a helyére. A papíromat szorongatva vettem célba az ismerős 13-as irodát. Halkan kopogtattam az ajtón mire az magától kinyílt. Ezek szerint már vártak.
- Gyere beljebb. - kapta fel a fejét ugyan az a nő aki a múltkor felvételiztetett. Óvatosan bezártam magam mögött az ajtót majd levetettem magam a székre.
- A nevem Song Hae Eun. - nyújtotta felém a kezét. - Itt is lenne a szerződés. Csak nyugodtan olvasd át és ha bármi kérdésed lenne tedd fel. - fonta össze az ujjait maga előtt az asztalon. A kezembe vettem a papírokat és olvasgatni kezdtem.
- Na, valami kivetés vagy kérdés.
- Nincs, vagyis egy lenne. - tettem le és a toll után nyúltam. - Mért én?
- Meglepő kérdés. De az önéletrajza is megfelelt és a felvételikor jelen lévő bandatagnak elnyerted a tetszését.  - mondta miközben elém tett egy tollat.
- É... értem. - dadogtam majd aláfirkantottam a szerződést ügyelve arra, hogy csak véletlenül se a saját nevemet írjam.
- Köszönöm. - húzta el előlem a papírokat. - Szóval ismertetném a feladataidat. Elsősorban a sajtónak és egyéb más hírközlő forrásnak információkat kiadnod tilos! Remélem ez érthető.
- Természetesen. - bólintottam.
- Továbbá. Ezt az állást azért írtuk ki mert a banda managerének egyre több a dolga ahogy a srácok törnek felfelé és így nem ér mindenhova oda a keze. A srácok pedig kezdenek úgymond elvadulni. Ezért hogy ellenőrizni tudjuk őket és hogy a managernek ne kelljen annyit szaladgálnia te leszel a közvetítő a srácok felé.
- Eddig rendben. De én hogy tudnám ellenőrizni a srácokat? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen természetesen erre is van megoldás. Azért írtuk ki ezt az állást csak férfiaknak, mert ahhoz, hogy ellenőrizni tudd a srácokat be fogsz költözni a kollégiumukba. - na, ez volt az a pont ahol ki akarok szaladni az épületből, hazáig futni és bebújni az ágyam alá, örökre.
- M... mi? - pislogtam értetlenül.
- Pontosan. Holnap reggeltől ott fogsz lakni velük. Valami ellenvetés? - mondta miközben az asztalfiókjába nyúlt.
- Nem, nincs.
- Helyes. Akkor itt az igazolókártyád. - tolta elém. - Holnap reggel a manager az itt az épület előtt fog várni pontban nyolckor. Ne késs! - kezdte el rendezgetni a papírokat jelezve ezzel, hogy vége a tájékoztatónak.  Fogtam magam és a kis kártyámat majd kisiettem az épületből. Mina már az utca túloldalán toporzékolt.
- Na, mi van? - lelkesedett fel, ahogy odaértem.
- Költöznöm kell. - daráltam.
- Hova? - értetlenkedett.
- A kollégiumba.
- Az Exo-hoz? - csúszott fentebb a hangja.
- I... igen. - dadogtam.
- Jeeeeeeee. - visított.
- Nem. - suttogtam.
- Gyere, pakolunk. - indultunk el a haza vezető úton.
Tegnap este anyának sikeresen adagoltam, hogy a kaptam egy állást, de ahhoz el kell költöznöm egy kis időre. Anya ennek örömére pezsgőt bontott, hogy megszabadul a mindennapos zajtól és, hogy végre felnőtté értem. Ja, a mesélésből csak azt hagytam ki, hogy a nap huszonnégy órájában fiúnak kell lennem és fiúkkal kell laknom, mindezt egy fogadás miatt. Köszi, anyu tényleg felnőtté értem.
7:30-van és itt állok a szobámban egy hatalmas bőrönddel a kezemben teljes harci díszben. A tükörből egy új ember bámul rám. A kinézetemből kiindulva lassan én is elhiszem, hogy fiú vagyok. Mina-nak hála most úgy nézek ki mit egy újonnan debutáló együttes tagja. Remek. Egy hatalmas sóhaj után megragadtam a bőröndömet és a bejárat felé kezdtem cibálni. Viszlát, normális élet.
 Az oda vezető út nem volt több 20 percnél. Hatalmas  léptekkel közeledtem az ügynökség felé. Ahogy a felvételiztető hölgy is elmondta egy magas, sötétbarna hajú, viszonylag fiatal férfi állt az épület előtt.
- Jó reggelt. - álltam meg pár méterre tőle.
- Áh te lennél az új segéd. - fordult felém mosolyogva. - Lee Seung Hwan  vagyok.  - nyújtotta felém a kezét.
- Yoo Eunshin. - fogtam meg a kezét.  - Örülök a találkozásnak.
- Úgy szint. Indulhatunk? - intett a parkoló felé.
- Persze. - mondtam beletörődve a sorsomba és követtem őt.

2. fejezet

*1000 Ft = kb. 4000 won

- Képzeld annyi rajongó volt és ott voltak a srácok is! - újongta MiNa.
- Persze, hogy ott voltak te bamba. - rivallt rá Yuin . - Annyira rendesek. Mindenkire mosolyogtak és megöleltek...
- Sose mosdom többé. - mondta bambának titulált barátnőm ábrándos tekintettel mire kijelentését egy nyakas kísérte. Jót mosolyogtam gyerekes vitájukon miszerint ki fürdik és mikor, és hogy meddig lehet menni a normálisnak mondható fansággal.
- Szóval a srácok egy az egyben olyanok, mint amilyennek leírják őket. Egytől egyig.
- És ebbe mért is vagy annyira biztos? - vontam fel kijelentésére a szemöldököm.  - Lehet kívülről szép az alma, ha belülről rohad.
- Na, ezt szív vissza de marha gyorsan vagy ki  vagy tiltva a három tagú fan klubunkból. - ugrott fel az asztaltól Yuin.
- Jajj Eun Jae ne sugározd már itt az emó adást. Csak örülj velünk okés! - simogatta a vállam MiNa együtt érzően. Bár nem kívánom neki amit most érzek. Reményvesztettség és csalódottság. Kell ennél több? Ezért harcoltam és spórolgattam. Készültem és a saját hülyeségem miatt most minden oda.
- Lányok, én azt hiszem, hazamegyek. Majd beszélünk. - álltam fel az asztaltól és sietős léptekkel távoztam. Ahogy kiléptem a kávézóból csípős, hideg szél csapta meg az arcomat. Szorosabbra húztam magamon a pulóvert és nekivágtam az éjszakai nagyvárosnak. Minden olyan csendes volt a városnak ezen a részén. Csak pár eltévedt lélek járt erre ilyenkor meg persze a bulizni járó fiatalok. Fiatalok, mit beszélek. A velem egykorú "normális" srácok ilyenkor bandáznak, bulizni járnak. És én mit csinálok? Siratom magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok. De hát ez vagyok én. Igazán hozzászokhattam volna. Na, jó elég az önsajnáltatásból. Mostantól nem leszek ilyen "mindent elcseszek".
- Vigyázz világ, úton az új Yoo Eun Jae . - emeltem öklöm az ég felé, de ekkor hirtelen kicsúszott a lában alól a talaj és egy tizedmásodperccel később a fejem hangosan koppant a betonon.
- ÁÁÁÁÁ. - ordítottam fel a fájdalomtól és a tenyeremet a fájó pontra szorítottam mintha azzal elmulaszthatnám.
- Istenem, ne haragudj jól vagy? - nyúlt felém egy kéz a sötétből. A hang irányába fordítottam a fejem, de csak egy elmosódott alakot láttam. A kobakom sajgott és abba sem voltam biztos, hogy minden egy helyben áll és én forgok vagy fordítva. - Gyere, segítek! - ragadta meg a karom és talpra rántott, ami ebben a helyzetben elég kellemetlen volt hiszen, ahogy talpra álltam egyből megszédültem és a  vállára borultam. - Jól van minden rendben. - hangja megnyugtató volt, ahogy a fülembe duruzsolt miközben teljes testsúlyomat igyekezett megtartani.
- Jól vagyok, jól vagyok! - toltam el magam, ahogy visszanyertem az egyensúlyom és a saját testem ura voltam újra. Ettől függetlenül a fejem még mindig kótyagos volt.
- Biztos minden rendben? - hangját túl közelről hallottam ahhoz, hogy tudjam nem hisz nekem és még mindig ugrásra készen áll, hogy elkapjon ha dőlök.
- Persze, persze! - emeltem rá a tekintetem mire végre kirajzolódott az előttem álló fiú alakja. Fekete kapucni és ugyan ilyen színű maszk takarta az arcát. Egy szőke hajtincs idétlenül kandikált ki a kapucni alól, de a szemei, a szemei olyan ismerősek voltak. De honnan a viharból ismerhetném én az előttem álló idegen srácot aki aggódó szemekkel fürkészte az arcomat.- Jól vagyok ne vágj már ilyen fejet.  - húztam el a kezemet.
- Rendben haza fogsz érni? - haza, ja igen oda indultam. De hol is vagyok? Cseppecskét elkalandoztam. Idétlenül fordultam körbe magamon, mint egy kutya aki a farkát kergeti, hogy felmérjem a tereped.
- Eltévedtél? - hallottam az újabb kérdését. Komolyan bosszantó ez a srác.
- Nem, dehogy is. Tudom, hogy hol vagyok világos!
- Akkor viszont jó utat hazafelé. - láttam a szemén, ahogy mosolyog majd engem megkerülve tovább indult. Mért ismerős nekem annyira ez a szempár?
- Várj! Még a nevedet sem tudom. - fordultam utána, de már hűlt helye sem volt. - Ez meg hova lett - motyogtam legfőképp magamnak. Mindenesetre nagyon bizarr volt ez az egész.


- Tudod attól, hogy nem láttad a srácokat még ugyan úgy szeretheted őket. - ivott bele a teájába MiNa miközben lassan baktattunk a belváros felé.
- Én ugyan úgy szeretem őket. E felől semmi kétség. Csak .. - bambultam magam elé, hiszen még én se tudtam mit akarok mondani.
- Csak mi? - ráncolta a homlokát. - Yuin-t kiakasztottad az almás megjegyzéseddel!
- Tudom de... mi van, ha igaz mi csak azt az oldalukat ismerjük, amit felénk mutatnak, de azt nem, hogy milyenek valójában. - vontam meg a vállam.
-  Ez igaz. De mi így szeretjük őket. Nekünk ők "ismeretlenül" is tökéletesek. - mosolyodik el és tovább kortyolja a papírpohár tartalmát. Ahogy csendben baktattunk hirtelen lecövekeltem egy ismerős épület előtt. Ez volt az ahova már régóta rajongók százai próbálnak bejutni mind eddig sikertelenül. Korea egyik legsikeresebb szórakoztatóipari cége. Az S.M Entertainment.
- Istenem. - kezdtem bele mondókámba, amit ahányszor elhaladtam az épület előtt mindig el kellett hadarni. - Csak egyszer hagy találkozhassam a kedvenceimmel úgy, hogy nem bénázom el...
- Te Eun Jae. - hallottam MiNa hangját kicsit távolabbról.
- ... elég lenne egyetlen egyszer. Tényleg azzal is megelégszem. Kérlek...
- Eun Jae! - kiabált hangosabban.
- Mi van? - fordultam felé durcásan. - Épp egy fontos dolog közepén jártam és te félbeszakítottál.
- Aha, marha fontos egy épületnek beszélni. - nézett rám unott fejjel.
- Nekem az! - fintorogtam. - Mi van?
- Még mindig szeretnél találkozni az EXO-val?
- Ez hülye kérdés. Még szép hogy! - lelkesedtem be.
- Akkor asszem' a lehetőség már itt is van. - mutatott az épület előtt álló kisebb hirdetőtábla felé. Hunyorognom kellett, hogy el tudjam olvasni.

Az EXO nevű fiúbanda mellé manager asszisztenst felveszünk. Kritériumok: Csak férfiak jelentkezését várjuk! Szakképzettség nem szükséges. Érdeklődni az épületben a FSZ 13-as irodában lehet. 

                                                            Minden kedves jelentkezőt Szeretettel várunk!
                                                                                                              Az ügynökség

- És én ezzel mit kezdjek? Csak férfiak jelentkezhetnek. - vontam meg a vállam.
- Lapos is vagy az arcod is egy kicsit fiús ...
- Ne sértegess! - csattantam fel.
- Ne aggódj, néhány másodperc alatt olyan fiút varázsolok belőled, hogy csak, na! - újongott.
- Na, nem! Nincs az az Isten. - hőköltem hátra.
- De ez egy lehetőség, hogy találkozz velük. Naaaaaa  - rángatta a kezem.
- Hülye a felvételinél nem is találkozok velük. - fintorogtam.
- Ha meg se próbálod, nem tudod meg. Figyi bemész, szépen jelentkezel max nem vesznek fel. Na? - vigyorgott idétlenül..
- De ...
- Ha megcsinálod, adok 8000 won-t.
- 16 000. - alkudoztam. Azért mégis csak én leszek az áldozati bárány.
-13 000. - nyújtotta felém a kezét.
- Rendben. - fogadtam el, de már most érzem, hogy hülyeség az egész.

 A tükörből egy teljesen új ember bámul vissza rám. Én vagyok, de mégse. A hajamat megrövidítettük állig érőre és összeborzoltuk. Az arcom egy fiúéhoz hasonlít. Fiú nadrág takarja el vékony lábaimat. Mellemet és törzsemet fásli takarja.
- Esküszöm, ha nem tudnám, hogy lány vagy beléd szeretnék. Na, vedd fel ezt! - vágott hozzám egy inget, amit testvérétől hozott el.
- Na, ne nevettess. - horkantam fel. Magamra kaptam az inget és felgyűrtem az ujját. - Na, milyen?
- Biztos, Yoo Eun Jae vagy és nem egy imposztor. Várj! - fordult hátra majd egy kicsire gyűrt zoknit nyomott a kezembe. - Ezt tedd a nadrágodba.
- Mégis mine... Na nee. - hasított belém a felismerés.
- De de. Na hajrá. . - fintorogva a helyére igazítottam a zoknit.
- Tökéletes álca egy tökéletes akcióhoz. - mért végig majd kezembe nyomta a telefonom. - Na, indulás.
- Ha lebukok, megöllek.

Az ide vezető út minél jobban akartam, hogy hosszú legyen annál rövidebb volt. Egész úton frusztráltan és kényelmetlenül éreztem magam, hiszen ahogy végigjöttünk az utcán lányok néztek meg vihogva. Bizarr.
- Úgy látom, mindenkinek tetszel. - kuncogott MiNa. - Itt is vagyunk. Na, hajrá. - boxolta a vállam. - Oh, ezt majdnem elfelejtettem. - nyomott egy kis kártyát a kezembe.
- Mi ez? - fordítottam meg.
- Az új személyazonosságod. - vigyorgott.
-  Ezt meg? - értetlenkedtem.
- Jaj, ne ezen akadj már fenn. Szerinted manapság, hogy jut be minden fiatal a szórakozóhelyekre. - vonta meg a vállát  majd  a bejárat felé lökött. Bizonytalan lábakkal indultam meg és az ajtónál azt hittem összeesek. Istenem mire készülök. Remegve kifújtam a levegőt és belöktem a nagy üvegajtót. Meglepetésemre minden olyan csendes volt. Mindig is azt hittem, hogy itt nyüzsög az élet.
- Kmmm. - hallatott valaki hangokat. Ijedten fordultam meg és hatalmas dömper biztonsági őrrel találtam szembe magam.
- E- elnézést. - dadogtam. - Én a manager asszisztensi állásra jelentkeznék.
- Az előtted lévő három lány is ezt mondta. - felelte durván.
- D-de ide nem csak férfiak jelentkezhetnek?
- Ők megoldották egy parókával. - ragadott a hajamba és rángatni kezdte.
- ÁÁÁÁ mit művel. - ordítottam fel.
- Ez igazinak tűnik, na de ez! - nyomta kezét a mellkasomra bennem pedig megállt az ütő. A férfi konkrétan letapizott. - Tökéletesen lapos. Tehát te tényleg fiú vagy. Arra menj. - igazított útba. Megindultam a mutatott irányba majd megálltam egy ajtó előtt. FSZ 13 mutatta az ajtón lévő kis tábla.
Életem legnagyobb hülyeségére készülök. Remegő kézzel kopogtattam be.
- Gyere! - ez a végszó. Végem.