8. fejezet

- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.

- Mi van, mit akarsz? - sóhajtottam fel. - Ha megint a joghurtom kell hát tessék, csak kérlek, kerüljük el a felesleges szájtépést. – löktem felé unottan a kis dobozt, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Vagyis elindultam volna, ha nem kapja el Sehun a csuklómat és ránt vissza a helyemre.
- Először hallgass végig, kérlek. A kajádat meg oda teszed, ahova akarod, nekem nem kell.
Durcásan dőltem hátra a székben, karomat a mellkasom előtt összefonva.
- Hallgatlak.
- Először is, bocsánatot szeretnék kérni azért, amit veled tettem. Igazad van, nem téged kellene büntesselek azért, amit én választottam magamnak. Sajnálom.  Másodszor pedig,  arra gondoltam, mi lenne, ha előröl kezdenénk ezt az egészet? És...
- Ez úgy hangzik, mint egy nyálas szerelmi vallomás. - nevettem el magam akaratlanul. 
- Ne szakíts félbe!  Elfelejtem, amit mondani akarok.
- Jó -jó.  - emeltem a kezem, megadást jelezve.
-  Szóval, mi lenne, ha ezt az egészet ma este kezdenénk?  Elvinnél sétálni?
- A kezedet ne kérjem meg? - álltam fel, de a szék támláját nem eresztettem, mert attól féltem, hogy azon nyomban összeesek az izgatottságtól.
- Hát figyelj, ha nagyon szeretnéd, maximum nemet mondok. Nem hiszem, hogy a rajongók nagyon örülnének egy meleg kapcsolatnak. - nevetett fel.
- Jé, és még humorérzéked is van. - nyeltem vissza egy mosollyal a fancsali fintoromat. Az ő szemében én még mindig fiú vagyok... és az is maradok.
- Jössz már?
- Persze. - indultam el az ajtó felé,  ahol már Sehun várt türelmetlenül toporogva.
- De ha ez megint egy marha rossz poén lesz, esküszöm, a saját két kezemmel fojtalak meg. 
- Nyugi már,  bízz bennem.
- A múltkor is azt tettem...
- Érzem, hogy ez egy szép barátság kezdete lesz.

- Hát hogyne. - forgattam meg a szemem, majd kiléptem az ajtón keresztül a sötét utcába. A csípős hideg szél az arcomba csapott, és átjárta mindenemet. De nem bántam. Kellett, hogy kitisztítsa a fejem. 

- Jó na, tudom nem voltam épp a legkedvesebb az elmúlt hónapban, de hé ... mondtam már, hogy nyugi. Ígérem, megváltozok. 

- Így görbülj meg? - görbítettem be a kisujjam felé tartva.

- Igen, így. - nevetett fel. 

És tényleg csak csendeben sétáltunk. Egyikünk se szólt egy szót sem. Csak lopva néztem oldalra, de a szívem mégis hevesen kezdett zakatolni. Tökéletes volt. Az orrának és az állának vonala, a kócossága és az apró mosolya, ami ott játszott az arcán. Tökéletes volt a maga módján, de mégis olyan elérhetetlen, hiszen miért is venne észre? Csak azért mert itt sétálok vele? Vagy, mert mindent tudok róla, amit csak egy rajongó tudhat... nem tudom. De ebben a pillanatban is annyira vágytam arra, hogy megöleljen, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott. 

- Ha így bámulsz rám még a végén azt fogom hinni, hogy ferde hajlamaid vannak. - zökkentett ki a hangja, én pedig hirtelen elszégyelltem magam amiért így megbámultam, így csak a cipőmet kezdtem bámulni, és számoltam, hány lépést tettem már meg. Olyan volt ez mintha egy pofont kaptam volna tőle, pedig csak visszahúzott a rút valóságba. Neki én csak egy fiú vagyok... a managger asszisztens.

Kis idő múlva már egy parkban ültünk és beszélgettünk. 

- Igazából itt élünk egymás mellett, és én semmit nem tudok rólad. Nem akarsz mesélni?

- Jó, de csak akkor, ha te is. 

- Hölgyeké az elsőbbség. - nevetett fel, nekem pedig az arcomra fagyott a vigyor.

- Nyugi már csak vicceltem. - lökött meg a vállával.

- Ja, igen persze, poén. - fújtam ki reszketve a levegőt. 

- Valami baj van? - komolyodott el, mire én csak megráztam a fejem.

- Nem, nincs semmi. Szóval, húsz éves vagyok, nincs testvérem, az anyámmal élek és ...

- És nem hiányzik? - szakított félbe hirtelen. - Mármint az anyukád? Tudod, hogy itt kell élned és nem láthatod minden nap. 

- Hát, de tulajdonképpen de, nagyon is. De miért kérdezed?

- Jó, most hülyének fogsz nézni, de nekem marhára hiányoznak a szüleim. - sütötte le a tekintetét. Állandóan csak úton vagyunk, vagy meg van a beosztásunk és csak akkor láthatom őket, ha szabadidőm van. Ami gyakorlatilag nincs, szóval hiányoznak ... nagyon is. 

- Óóó értem. De hé nemsoká lesz egy kis szabadidőtök, és akkor haza mehetsz hozzájuk.- veregettem meg a vállát biztatóan. 

- Remélem... - fordította a fejét az égfelé, és már megint szemtelenül jól nézett ki. És én csak megint őt bámultam.

***

- Sehun kérlek, tíz perc múlva kezdés. 

- Jó-jó egy pillanat. - hallatszott a válasz. 

- De már nincs több pillanat. Gyere ki, vagy én foglak kirángatni onnan.  

- Nyugi-bugi Eunshin, már itt is vagyok. - lépett ki teljes harci díszben az öltözőből, és a többiekhez rohant. Még egy utolsó "We are one", és mentek is a színpadra.  

Lassan három hónapja, hogy nem találkoztam senkivel. Nem beszéltem az anyámmal, a barátaimmal... és három hónapja szüntelenül fiú vagyok. Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha továbbra is maradok egy csendes kis rajongó. Mi lett volna ha, nem megyek bele ebbe a hülye játékba. Talán akkor élhetném egy normális húszéves lány életét. Normális? De hát én eleve nem vagyok normális. Ki az a hülye, aki ilyenbe belemenne? Mindegy is. Ha már elkezdtem végigcsinálom. De... Mikor is lesz ennek vége?...

***

Egy hosszú nap után fáradtan estem be a hotelszobába. A cuccaimat szó szerint letéptem magamról, majd a zuhany alá álltam. A bőröm szinte sistergett, ahogy a hideg vízcseppek záporozva ráhullottak,  majd beterítettek.  Semmi nem esett ennyire jól,  mint ez. 

Ahogy végeztem, magam köré tekerem a egy törölközőt. Hipótól és valami olcsó mosószertől bűzlött, de elviselhető volt. Gyorsan magamra kaptam a pizsamámat, majd a tükör felé fordultam. Lassan már én is elhiszem magamról, hogy fiú vagyok. Egyedül csak a melleim árulnak el, végül is annyira nem is feltűnő. 

Hirtelen, az ajtó felől kopogás hallatszott, én pedig fejvesztve rohantam a sarokba hajigált fáslimért.  

- Pillanat! - kiáltottam.

- Csak én vagyok az Suho. - hallatszott a halk mormolás.  Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy lenyomta a kilincset, majd halkan belépett a szobába.  

- Tudod, nagyon viccesen festesz, ahogy kétségbe esett arccal állsz, egy kupac fáslival a kezedben. - huppant le az ágyra egy pimasz mosollyal az arcán. 

- Menj a francba! - vágtam hozzá a kezemben lévő dolgot,  remélvén jól fejbe vágja... a fásli... - Tudod, hogy megijedtem?

- Elbírom képzelni.  

- És mi van, ha éppen...  mit tudom én...  pucér vagyok. 

- Uuuuuu.  

- Na, jó most már tényleg menj a picsába. - vágtam durcás fejet.  - Tulajdonképpen, miért is jöttél, hogy engem zaklass vagy akarsz valamit.  

- Csak beszélgetni akartam, mert nem tudok aludni. - komolyodott el a tekintete, majd csak a lábát kezdte bámulni. Ha nem ismerném, komolyan azt hinném, hogy zavarba jött. De hisz, nem is ismerem igazán. 

- Hát akkor beszélgessünk. - huppantam le mellé. - Milyen napod volt. 

- Nem ilyenről akarok veled beszélni. - kapta rám a tekintetét. Az arca enyhén ki volt pirosodva,  a szeme pedig csillogott. 

- Oh. Hát akkor?

- Én igazából el akartam neked mondani valamit, ami nem hagy aludni.  

- Éspedig?  - vontam fel a szemöldökömet. 

- Tudod nekem... - kezdte a mondatát, majd hirtelen végigsimított az arcomon. - ... Szükségem van...  - folytatta, miközben lassan közelített a fejével. Lefagyva ültem vele szemben, még csak mozdulni sem bírtam. Már csak egy pár centi választotta el az arcunkat egymástól.  Éreztem magamon a forró leheletét, ahogy az arcomhoz közelített. 

- ... rád... - suttogta az ajkaimra, majd óvatos csókot lehelt rá, ami csak az én viszonzásomra várt.

7. fejezet

- Eunshin, én tudom ki vagy valójában. - csengett a fülemben Suho előbbi mondata.
- E... ezt meg, hogy érted ?  -dadogtam vékonyka hangon, és már előre féltem a válaszától.
- Úgy értem, tudom mi vagy. Uh kimondva még hülyébben hangzik. - vakarta zavartan a tarkóját.
- Hogy? - nyögtem, mert egy gombóc a torkomban nem engedett rendesen hangokat kiadni. Suho csak idegesen a hajába túrt, majd a cipőjét kezdte fixírozni.
- Figyelj Eunshin, mióta eljöttél az állásinterjúra, azóta tudom, hogy ... - tartott egy kis szünetet, majd egy sóhaj után fojtatta. - Tudom, hogy lány vagy.
Minden végtagom egyszerre kezdett zsibbadni, és az éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Ennek hatására a gyomrom is forogni kezdett. Mondhatni maga voltam a teljes csődtömeg. Suho is láthatta ezt rajtam, hiszen tekintete aggódóvá vált, majd hirtelen mellém lépett, és egy tömbház lépcsője felé kezdett el terelgetni.
- Ki tudja még? - rogytam le a lépcsőre.
- Senki, rajtam kívül. - ült le mellém.
- De honnan? Annyira vigyáztam pedig.
- Mondom, azt állásinterjú óta tudom. - hajtotta le a fejét.
- Olyan régóta. - képedtem el.
- Tudod, a meghallgatás előtt volt egy fan találkozó. - a pulzusom hirtelen az egekbe szökött az esemény említésére. Az az ominózus nap... - Akkor este páran kilógtunk a dorm-ból. Én személy szerint sétálni mentem, egyedül. És akkor beléd botlottam. Szó szerint. - mosolyodott el.
Hirtelen bevillant a kép, ahogy egy fekete kapucnis, fekete szájmaszkos srác bámult rám aggódó tekintettel. Majd két nap múlva, ugyan az a srác mosolygott rám az állásinterjún.  
- Dehát ... - meredtem rá. - teljesen elváltoztattam a külsőm.
- De a szemed és az arcod nem tudod megváltoztatni.
- Aigoo. - fújtam ki a levegőt.
- Figyelj Eunshin ...
- Ezek után hívj csak nyugodtam Eunjae-nak. - szakítottam félbe.
- Szóval, figyel Eunjae. Azért mondtam ezt el neked, mert láttam, hogy szükséged van egy barátra. Nincs semmilyen hátsószándékom se. Tehát nem kell félned attól, hogy bárkinek is elmondom. Ígérem. - mondta végig egy szuszra.
- Így görbülj meg ? -  kérdeztem, begörbített mutatóujjam felé tartva.
- Így. - mutatta ő is, majd nevetve állt fel. - Mégis, hogy jutott eszedbe, hogy ide jelentkezz?
- Egy hülye fogadás. - forgattam a szemem. Azt a finom kis részletet szándékosan hagytam ki, hogy rajongó vagyok, és így akartam velük találkozni. Mindegy is.
Egymás mellett indultunk meg visszafelé.
- Várjunk csak. - torpantam meg valahol félúton.
- Igen? - fordult felém Suho kérdően.
- Te direkt csináltad!
- Mit?
- A felvételiztető azt mondta, elnyertem a tetszésed. Te pedig már akkor tudtad, ki vagyok. Te szemét! - bokszoltam a vállába, mire ő csak hangosan felnevetett.
- Tudtam, hogy soha nem fogunk egy normális jelentkezőt találni. Erre ott voltál te. Gondoltam, miért ne? Jó móka lesz.
- Móka a seggem. - háborodtam fel. - Tudod, milyen nehéz veletek?
- Nyugi, tudom. Vagyis, gondolom. - indult tovább.
- Dehogy tudod. - fintorogtam, majd én is csatlakoztam hozzá.

Rövid időn belül értünk haza. Talán rövidebb idő alatt, mint ahogy Sehunnal elindultam. Nevetve léptünk be az ajtón, ahol hat csodálkozó szempár fogadott minket a TV elől.
- De jó! Meglett Eunshin. - ugrott fel Tao örömében, és csak kis híja volt, hogy a nyakamba nem ugrott. - Sehun azt mondta, eltűntél, és nem is biztos, hogy visszajössz.
- Aha. Hát itt vagyok. - rúgtam le a cipőmet.
- Mit mondtam én? - lépett ki az emlegetett a konyhából, és tekintetét egyenesen rám szegezte. Pár másodpercig csak fa arccal bámultunk egymásra, majd Sehun arcára gúnyos mosoly kúszott.
- Na, mi van Eunshin. Jó volt a kirándulás? Azt hittem, már haza se jössz.
- Milyen kirándulás? - nézett rám Tao kérdően.
Éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe ugrik, és ahogy a sírás gombóccá gyűlik a torkomban. Elködösült tekintettel indultam meg felé, majd hirtelen csak a hatalmas csattanás, amit pillanatnyi csend követett. Sehun kezét sajgó arcához kapta, tekintetével pedig ölni tudott volna.
- Mégis mi a ...
- Hogy képzeled? - sziszegtem. - Nem csináltam semmit, mégis engem büntetsz. Nem tehetek arról, hogy ilyen az életed. Nem tehetek arról, hogy nincs semmi szabadságod, mégis engem utálsz. De mit vétettem én ellened? Erre adj választ. Én csak segíteni akartam. Ez a te elcseszett életed, te választottad, nem én kényszerítettelek. - a végére már ordítottam az idegességtől. Éreztem, hogy az egész testem remeg, és a könnyeim megállíthatatlanul törtetnek előre. Kezemet az arcom elé tartva indultam meg a szobám felé, majd hangos csattanással vágtam be magam mögött az ajtót. És itt összeomlottam. Zokogva dőltem az ágyra, és fejemet a párnámba temettem, hogy tompítsam valahogy hangos sírásomat. Az a rohadt szemét. Még van képe...
Sírtam, őrjöngtem, vergődtem. Mindezt egy olyan ember miatt, akiről azt hittem örökké a fanja leszek, és mindig szeretni fogom. De nem. Mint minden más, ez is elmúlt. Többet hallani sem akarok Oh Sehunról. Majd elviselem valahogy, napról-napra. De az a fajta szeretet, amit iránta éreztem, már nincs.
Könnyeim nem hogy fogytak volna, hanem még inkább gyűltek. Szóval, csak hagytam, hagy törjenek ki, és a fáradtsággal karon öltve, hagy ringassanak álomba.

Az utóbbi napokban nem igazán beszéltem senkivel, csak tettem a dolgom. A srácok jártak próbáról- próbára, fotózásról fellépésre, fellépésről műsorokba és így tovább. Én pedig hűségesen követtem őket, és tolmácsoltam a manager üzeneteit. És ez így volt jól. Suhóval se sokat beszéltem, ő mégis rendületlenül próbált segíteni.

Fáradtan kutattam a hűtőben valami ehető után, de elkeseredésemre egy árva joghurton kívül semmit nem találtam. Korgó gyomorral huppantam le egy székre és bontottam meg a dobozt.
- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.

6. fejezet

-Tao kérlek!- kiabáltam a nappali közepén állva. -Indulnunk  kellene! A busz már lent vár.
- Még egy pillanat!
- Már fél órája egy pillanatot várok!
- Jó, jó jövök már. - jelent meg a nappaliban, és már láttam is, miért kelt  fel hajnalban. Haja tökéletesen belőve, ruhája kifogástalanul állt rajt, arcát egy lány is megirigyelné.
- Mehetünk hyung. - kapta magára a kabátot, és vidáman kitrappolt az ajtón.
- Omo. - emeltem a tekintetem fáradtan a plafonra. Már egy hónapja vagyok itt, de minden átkozott nap eljátsszák velem ezt. Ha nem Tao, akkor Sehun. Ha nem Sehun, akkor Luhan és így tovább szépen sorba.

A két kisbusz már ott sorakozott a kijárat előtt, és a manager idegesen topogva állt az egyik mellett.
- Máris késésben vagyunk! Hol voltatok? - rivallt rám.
- Maga szerint hol voltunk? Lenyomtunk egy yaoi partit. - válaszomból csak úgy dőlt a szarkazmus. Minek kérdezi, ha úgyis tudja.
- Moderáld magad fiam és induljunk, mert késésben vagyunk. - jutalmazta aranyos kis poénomat egy nyakassal, aztán hátra sétált a csapat egyik felének járművéhez. Lehajtott fejjel kullogtam a buszig, majd behuppantam a sofőr mellé az anyósülésre.
- Indulhatunk?  - nézett rám kérdően, mire én csak bólintottam egy aprót.
- Na végre már! - jött a csípős megjegyzés hátulról, mire lendületből fordultam hátra, hogy válaszoljak valami ütőset. De kár volt. Ahogy realizálódott bennem, melyik autóbuszban ülök, vicsorogva fordultam vissza az eredeti pozíciómba. Remek, megkaptam a krémjét, élükön a bunkók királyával ... dobpergés ... Oh Sehun-nal.
Azt hinné az ártatlan kis rajongó, hogy mind az amit a tv-ben lát igaz. Szép, cuki fiúk, akik élnek-halnak a rajongóikért. Hogy a szép külső kifogástalan modorral párosul. Hát a fittyfenét. Itt van erre élő példának Sehun. Kétség sem férhet hozzá, hogy piszok jól néz ki. Nekem is ő a biasom ... sajnos. DE ... - és mindig ott a de - akkora egy tapló paraszt, azokkal az emberekkel, akiket nem kedvel, hogy az már lehetetlen. És "hála Istennek" én is ezt a tábort erősítem. Halovány lila fogalmam sincs arról, hogy miért rühell, de ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Lenyúlja a kajámat, elveszi az ülőhelyemet és még a tv-t is elkapcsolgatja. Mind ezt azért, hogy engem bosszantson. Komolyan, mint az oviban, nem?
- Megérkeztünk! - fékezett a sofőr a hatalmas stúdió előtt. 

Csak álltam és néztem, ahogy a srácok megváltoznak a kamera előtt. Mintha nem is azokat az embereket látnám, akik minden este bosszantanak a hülyeségükkel. Nevetgélnek, hülyülnek, mintha ez lenne a természetes. És csak ekkor tűnt fel valami. Hirtelen megértettem, miért szeretnének több szabadságot, több magánéletet. Minden áldott nap rohannak interjúról interjúra, fotózásról fotózásra. És mindenhol ugyan az. MOSOLYOGJ! IDE NÉZZ! ODA NÉZZ! LÉGY KEDVES! LÉGY TÖKÉLETES! Egy idő után nehéz lehet mosolyogni a kamerának, ha ezt vezényszóra teszed, és mind az, amit csinálsz már csak egy betanult napi rutin.

Fáradtan dőltem végig az ágyamon. Alig csináltam valamit, mégis kivagyok. Fárasztó rohangálni egyik helytől a másikig és ugyanez visszafele. De én  akartam ezt csinálni, hogy a fiúk közt lehessek.
 Mina-ról már a beköltözésem óta nem halottam, amit kicsit furcsálltam is, hiszen arra számítottam, minden nap hívni fog a friss helyzetjelentések miatt. De nem. Sajnos bele kell törődnöm, hogy fiúvá válásommal a lány barátaimat elvesztettem. Pompás.
- Egyedül maradtál Eunjae, mint a kisujjam. - motyogtam magamnak a tükörbe, miközben elkezdtem letekerni a fáslit a mellkasomról.
- Nem baj, ti még legalább emlékeztettek arra, hogy lány vagyok. - néztem a melleimre, majd felkaptam a pizsamámat.
- Ez a haj annyira borzasztó, hogy már jó. - simítottam hátra kusza tincseimet, aztán felkentem a szokásos arckrémet.
- Így ni.  - nyugtáztam a saját kinézetemet. De, miért is beszélgetek saját magammal? Talán kezdek megőrülni ... vagy ...
Gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert kintről hangosan dörömböltek az ajtómon. TE JÓ ISTEN! Mi a fenét csináljak most? Itt vagyok egy szál pizsamában, valaki pedig van az ajtó túloldalán. Jajj Istenem, mit tegyek? Bepánikoltam. Istenem... nekem végem. Gyorsan magamra kaptam a hozzám legközelebb eső melegítőt, és kirántottam az apró kis hajgumit a hajamból, kitépve ezzel jó pár hajszálamat.
- Igen? - vettem fel a pókerarcot, ahogy kinyitottam az ajtót. A legsötétebb rémálmom állt ott felvont szemöldökkel.
- Te meg, hogy a fenébe nézel ki?- szögezte nekem a kérdését egy fintor kiséretében.
- Hehe ennyire nem borzasztó. - vakartam zavartan a tarkómat.
- De az. - húzta fel az orrát. Na ... azért ez csúnya volt. Nem vagyok én holmi gnóm.
- Mind egy. Mosd le magadról ezt a maskarát! Sétálni akarok menni. - vágta zsebre a kezét.
- Este tizenegykor?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem mindegy az neked. Én menni akarok és kész. De ha nem jössz az se baj. - hirtelen realizálódott bennem, hogy ez az első alkalom, hogy Sehun megkér arra, menjek el vele. Végre ... elismeri a munkámat.
- Ömm egy pillanat.  - csuktam vissza az ajtót. Magamra tekertem gyorsan a fáslimat, lemostam a krémet és felkaptam a kabátom meg a cipőm.
- Mehetünk. - zártam be magam mögött az ajtót.
- Remek. - fordult sarkon, és nagy lendülettel elindult.
Hmm ez olyan mintha randira mennék a biasommal. Jujj. Azzal az aprócska különbséggel, hogy a biasom történetesen utál. Pazar.

Már egy órája sétálgatunk némán fel- alá az utcákon. Őszintén szólva, azt sem tudom hol vagyunk. Ő nem szól egy szót se, én meg nem merek kérdezni. Óvatosan pillantottam oldalra, vajon milyen fejet vág.
- Ne bámulj. - rivallt rám.
- Nem is bámultalak. - kapom el a lekintetem.
- Na persze.
- Most meg mi van?
-Semmi.
- Akkor ?
- Hagyjál már. - legyezett felém a kezével.
- Miért utálsz?  - szedtem össze minden bátorságomat.
- Csak. - hangzott a tömör válasz.
- Bővebben?
- Csak mert. - vonta meg a vállát.
- Ettől is bővebben? - nyaggattam tovább. Hirtelen lefékezett, majd szembe fordult velem. A sötéttől és a kapucnitól alig tudtam kivenni az arcát. Mintha, már láttam volna valahol.
- Te mindig ilyen rohadtul idegesítő vagy? - fintorodott el. Aj, legszívesebben felképelném.
- Nem vagyok idegesítő!
- Úgy beszélsz, mint egy lány! -forgatta meg a szemeit. Még a vér is megfagyott bennem. Lehet, hogy tudja? Lehet, hogy ... nem az lehetetlen. Nem lehetett ő az akkor este, mikor belerohantam valakibe. Pedig annyira hasonlít. És nem ismerhetett fel. Istenem, ugye nem?
- N...nem vagyok lány! - dadogtam vékony hangon. Oh dehogy is nem, még mennyire, hogy lány vagyok, és most ijedtemben nagyon is elszaladnék.
- Azt látom.   - flegmázott, majd tovább indult. 
- Öm Sehun. Kérdeznék valamit. - találtam meg újra a hangom. - Milyen gyakran lógtál ki eddig?
- Elég gyakran. - hangzott a válasz. Hát ezzel sokkal okosabb lettem.
- És mi.... - kezdtem de félbe szakított.
- Pisilnem kell, várj meg itt. - utasított, majd berohant a mellettünk lévő étterembe.
- Hát jó. - álltam meg a bejárat előtt sorsomra hagyva, mint egy elveszett kiskutya.
Súlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, és még jobban belebújtam a kabátomba. Sehun már húsz perce bent van. Csak nem ilyen hosszú a sor. Vagy lehet, hogy valami baja esett? Gyorsan berohantam az épületbe és rögtön a kasszához mentem.
- Elnézést. - hajoltam közelebb. - Öm ... az exo manager helyettese vagyok, és azt szeretném kérdezni, merre találom Oh Sehunt. Az elöbb jött be.
- Igen, persze. Úgy húsz perce távozott a hátsó bejáraton a rajongókra hivatkozva. Meg, hogy valami őrült személy folyamatosan követi és zaklatja. - aha szóval én lennék az őrült személy.
- Köszönöm a segítségét.  - biccentettem, majd szélsebesen elhagytam a helységet.
- Hát ez pompás. - dörzsöltem meg az arcom. - Lerázott az a barom. - körbefordultam magamon tájékozódás képpen, de semmi. Azt se tudtam, hol vagyok.
- Na jó Eunjae. Valahogy csak haza találsz.  - indultam el arra, amerről jöttünk.
Már fél órája megyek körbe- körbe, és semmi. Mindig ugyan oda lyukadok ki. Istenem, az életbe nem jutok haza. Mégis, mi a fancot csináljak? Újra kezdtem bepánikolni, és ha nem találok hamar megoldást képes leszek itt  az utcán elsírni magam. Leültem egy közeli ház lépcsőjére, és remegő kézzel vettem elő a telefonom, majd tárcsáztam.
- Igen? - hangzott az ismerős hang.
- Suho? Itt Eunshin. Van egy kis problémám. - vettem mély lélegzetet a mondanivalómhoz.
- Jól vagy? Minden  rendben? - halottam, ahogy éberebb lett.
- Ami azt illeti. Elkísértem Sehunt sétállni és ...
- Sehun itt ül mellettem, és már jó tíz perce itthon van.
- Igen ez az. Átvert, hogy mosdóba kell mennie, közben pedig lelépett, és azt sem tudom hol vagyok.  - éreztem, hogy a hangom vékonyodik, és mindjárt elsírom magam.
- Rendben. Nézz meg egy utcatáblát! - hangzott az utasítás, miközben halk csörgés hallatszott a háttérben. Megláttam az első utcanevet, és már azonnal hadartam is a telefonba.
- Rendben, maradj ahol vagy. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, ezzel le is tette a telefont.  Csendesen visszaslisszoltam az eredeti helyemre, és a lépcsőn ülve figyeltem a kihalt utcát. Hogy lehet ekkora szemét velem, és mégis mit ártottam én neki? Nem én tehetek a körülötte lévő dolgokról. Miért engem büntet? Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végiggördült az arcomon, és azt követi még egy pár. Annyira nem bírom,  hogy az már lehetetlen. Ez nem jó így. Lányból vagyok, vannak érzéseim, és ezt már én sem nyelem le. 
- Eunshin? - szólított meg Suho hangja, mire automatikusan felkaptam a fejem.


 ~Suho

 - Ezt jól megcsináltad, te állat. - néztem a kanapén ülő Sehun-ra. Hogy lehet valaki ekkora görény? Magamra kaptam a kabátomat, majd sietősen távoztam, hogy mihamarabb megtaláljam Eunshin-t. Nem volt messze, mégis futva tettem meg ezt a kis távolságot. Nem akartam, hogy Eunshin egyedül legyen. Főleg nem este. Tíz perc kitartó futás után megtaláltam. Egy lépcső alján ült és sírt. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem azt súgta menjek oda, öleljem meg és vigasztaljam meg. De ezt nem tehetem. Én is lebuknék és ő is. Csendesen lépdeltem elé, majd megálltam közvetlen előtte.
- Eunshin? - szólítottam meg halkan. Ijedten rám kapta a tekintetét. Szeme kisírt, arca könnyes. Ez így mind még nőiesebbé tette az arcát. Istenem, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
- Te sírsz? - szegeztem neki az újabb kérdés.
- Nem, dehogy is.  - törölte meg az arcát.
- Dehogynem. - nyújtottam felé egy zsebkendőt, amit elfogadott. - Gyere menjünk. - húztam fel a földről, és elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Eunshin csak némán követett.
- Minden rendben? -kérdeztem óvatosan. Bármi is nyomta a lelkét, nem akartam felzaklatni.
- Nem, nincs. -  hangja olyan megtörtnek hangzott. Ezek szerint nagyon szívére vette a dolgot. - Mért van az, hogy a csapat nagy része utál? Főleg Sehun. Nem tettem semmit ellene. Egy rossz szóval nem bántottam, mégis rühell. Mit csinálok rosszul? - nézett rám, és láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Na jó el kell neki mondanom. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Egyedül nem fogja bírni, én pedig szeretnék neki segíteni.
- E... Eunshin. - kezdtem bele lassan. Kérdő tekintettel nézett rám. Vettem egy mély lélegzetet majd folytattam. - Eunshin, én tudom ki vagy valójában.