- És ... kész is. - kiáltottam fel örömömben. Büszkeség tölt
el, ahogy a szobám falára alkotott csodára nézek. - Ti pedig ... -motyogtam a
posztereimnek. - ... ide kerültök szépen a csoda köré. Precízen, pontosan a
helyére ragasztottam a fényképeket majd az összhatást megnézve, munkámat
sikerrel nyugtázva dőltem az ágyamra. Ujjaimat a távirányító köré fontam és
hangosítottam a zenén utána tekintetem a falon sorakozó képekre és alkotásokra
vándorolt. EXO, SuJu, Mblaq ... sorolom egymás után az együttesek nevét.
Egyszer úgy is találkozunk. Istenem, miért vagytok ilyen elérhetetlenek? Csak
egyszer, egyetlen egyszer is elég lenne, ha láthatnálak titeket közelről. Gondolataim
ide-oda cikáztak a fejemben miközben figyelmem tovább vándorolt a női
együttesek felé. 2ne1, Rania, T-ara ... Sorolom őket is. Ti pedig miért
vagytok ennyire szépek? Hirtelen felpattantam az ágyról és a tükör elé
léptem. Kedvenc felsőm, ami már elkopott a sok mosásban lógott rajtam, viharverte
rövidnadrágomat két pálcika lábam követi, ami két kiskutyafejes mamuszban
végződik. Hajam csapzottan hullt az arcomba a reggeli zuhanyzás után,
divatszemüvegem csálén áll az orromon. Ez lennék én, teljes csőd. A
szemem karikás az éjszakázástól, hiszen mint minden jól nevelt k-popper
éjszakákat töltök sorozatok nézésével és persze az elmaradhatatlan
fangörcsöléssel. Nem is tudom, az ember fantáziája mindig este a legéberebb.
Legalábbis az enyém az és még gondolom sok- sok koreai zeneimádó sorstársamé.
Megigazítottam az orromon pihenő szemüveget és tovább vizslattam magam.
Igaz vékony vagyok, de alkatom közel sem olyan, mint női idoljaimnak. Pedig
mennyire jó lenne.
- Miért nem lehetsz szebb? - suttogtam az előttem álló alaknak. Néha olyan mintha a tükörből visszabámuló ember az ikertestvérem lenne és gonosz mosollyal az arcán nézne rám, ami azt sugallja " Te sose leszel olyan mit ők."
- De leszek! - vágtam durcás fejet majd felkaptam az asztalról a fésűmet és még jobban felhangosítottam a zenét.
" Do you love me like the way i love you babe." - ordította a TV én pedig vele együtt énekeltem és ugráltam körbe- körbe a szobán.
- EunJae nyisd ki az ajtót! - hallottam anya hangját, ahogy engem szólít. Gyorsan lehalkítottam a zenét és felrántottam az ajtót.
- Egy: Igazán leszokhatnál már arról, hogy ordíttatod a zenét. Kettő: A barátnőid már engem hívnak, hogy miért nem veszed fel a telefont. - ecsetelte a helyzetet.
- Igen? És mit mondtak?
- Valami közös buliról makogtak, de teletűzdelték olyan nevekkel, hogy nem bírtam megjegyezni. - legyintett a törlőrongyával majd távozott a konyha felé. Buli? Buli. Milyen buli? Miről is feledkeztem meg?
- A fan-találkozó! - visítottam fel majd a falon lógó órára pillantottam. Fél négyet mutatott.
- El fogok késni! Az nem lehet, nem késhetek el! - toporzékoltam, végül a szekrényhez rohantam és elkezdem kihajigálni a ruhákat. Ahogy megtaláltam a megfelelő darabokat sietve magamra rángattam őket.
- Nem késhetek el. - suttogtam miközben magamra húztam a nadrágom, és a fésűért nyúltam. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, és a padlóra huppantam. Nem lehet igaz, ilyen nincs. Felpattantam, begomboltam a nadrágot, a fésűt pedig a hajamba mélyesztettem.
- Oh, majd elfelejtettem... - léptem a falhoz, és lekaptam róla a posztert. Kisméretűre hajtottam, hogy a táskámba férjen, és mellé tettem a többi cuccomat is. Sietve a hátamra dobtam, és már rohantam is.
- Kincsem. - állított meg anyu az ajtóban. - A hajad. - mondta majd kiszedte a fésűt, ami még mindig ott himbálózott.
- Köszi, Anyu! Majd jövök. Szeretlek! - téptem fel az ajtót, és már rohantam is a metróhoz. Cikk-cakkban szaladtam az emberek között, és megpróbáltam nem felborítani senki. Váratlanul egy néni került az utamba én pedig már nem tudtam lassítani, ezért kis kitérővel megpróbáltam elkerülni a frontális ütközést, de hiába, így is eltaláltam a vállát. Szerencsétlen tehetetlenül esett a földre, de én csak hátra fordultam, valami "Sajnálom" félét motyogtam, és rohantam tovább. Pont időben érkeztem ezért az embertömeggel együtt felugrottam a metróra. Lihegve rogytam le az egyetlen szabad helyre, és próbáltam lenyugtatni magam.
- Sikerült. - suttogottam magamnak, majd egy nagy levegőt véve felemeltem a fejem. Ekkor a szemben ülő nő érdekes pillantásába ütköztem.
- Csak ... szaladtam. - vigyorogtam esetlenül, de ő csak megforgatta a szemét és fintorgott mellé.
- Ezek a mai fiatalok. - pufogta. OK, értem én. Újra az órámra pillantottam. Háromnegyed négyet mutatott. Akkor is odaérek. Ahogy a metró fékezett szinte, mint akit kilőttek a székből ,és újra rohantam. Szlalomoztam, hogy elkerüljem az előbbi baleseteket. Már láttam a lépcsőt, ami felfele vezet a célomhoz. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és már fenn is voltam. A buszmegállónál fékeztem. Csak ne késs, csak ne késs! Álltam egyik lábamról a másikra. Vártam, hátha valami csoda folytán megjelenik a busz. Tíz perc álldogálás után megerezett, én pedig toporzékolva vártam, hogy az öregek felszálljanak. Mikor mindenki fenn volt én is felugrottam és megálltam a lehető legközelebb az ajtóhoz. Már nem kell sok, és még mindig van öt percem. Gondolataimból a telefon csörgése rántott vissza.
- Elnézést. - motyogtam a sok szúrós pillantás miatt miközben a telefonom után kutattam.
- Igen? - hadartam.
- Eun Jae hol vagy már? Mindjárt zárják a kapukat. - ordította barátnőm a telefonba.
- Már nem kell sok és ott vagyok. Pár perc. - ziháltam.
- Igyekezz!- ezzel le is tette.
Zsebre vágtam a telefont és idegesen doboltam a lábammal.
- Siess már! Siess már! Nem késhetem le. - formáltam a szavakat és már az ujjammal doboltam a kapaszkodón. Futva az órámra pillantottam. Még két percem van. A busz hirtelen lefékezett én pedig újra rohantam. Nem törődtem a lámpákkal. Már látom a célt. Megcsinálom, megcsinálom! Gyorsítottam a tempómon, hiszen már csak pár méter választott el az álmomtól. 50 méter ... 40 méter ... Ekkor váratlanul két biztonsági őr jelent meg a bejáratnál és elkezdték bezárni az ajtókat.
- Ne kérem, várjanak! – sikítottam, miközben a kezemmel idétlenül kalimpáltam. De mind ez hiába, meg se hallották csak tovább folytatták a munkájukat.- Kérem! - ordítottam teli torokból, hiszen már csak pár méter választott el. De hiába. A zárt ajtónak rohantam.
- Engedjenek be! - püföltem ,az ajtót. - Kérem!
Kezem élettelenül hullott le és ezzel egy időben egy kövér könnycsepp tört magának utat, amit sokkal több követett. Fáradtan rogytam térdre. Ennyi volt, vége. Elrontottam. Pedig ez volt az álmom. Végre találkozhattam volna az EXO-val de elcsesztem. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Szinte már a kezemben volt a lehetőség. Erőtlenül felálltam és elindultam az ellenkező irányba. Ahogy caplattam, egy hirtelen ötlettől vezérelve lefékeztem egy kuka mellett. Egy kis kutakodás után kihalásztam a belépőjegyet a táskámból.
- Viszlát, egyetlen esély! - makogtam majd kettétéptem a jegyet és a kukába dobtam aztán elindultam a kedvenc cukrászdám felé ahová megbeszéltük, hogy a találkozó után megyünk. Egyszer, egyetlen-egyszer szerettem volna eljutni. Hónapokig spóroltam a belépőre. De elcsesztem. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen ?
Kedvetlenül léptem be az üzletbe és gyorsan vettem egy nagy adag fagyit. Kell a boldogsághormon. Gyors léptekkel haladtam a kiszemelt helyem felé majd gyorsan levágódtam. Tehetetlenségemben kibámultam az ablakon és néztem a kint hömpölygő tömeget. Mindenki megy haza. Ki a munkából, ki a vásárlásból. Csak én gubbasztok egyedül itt.
Az időérzékem szinte elveszett mikor hirtelen valaki megbökte a vállam.
- Hé csajszi! Hová lettél? - huppantak le mellém barátnőim.
- Máris vége? - vontam össze a szemöldököm.
- Nem volt több 45 percnél. - válaszolták szinte egyszerre.
- Képzeld ... - kezdte és hirtelen már untam hallgatni miről is maradtam le.
- Miért nem lehetsz szebb? - suttogtam az előttem álló alaknak. Néha olyan mintha a tükörből visszabámuló ember az ikertestvérem lenne és gonosz mosollyal az arcán nézne rám, ami azt sugallja " Te sose leszel olyan mit ők."
- De leszek! - vágtam durcás fejet majd felkaptam az asztalról a fésűmet és még jobban felhangosítottam a zenét.
" Do you love me like the way i love you babe." - ordította a TV én pedig vele együtt énekeltem és ugráltam körbe- körbe a szobán.
- EunJae nyisd ki az ajtót! - hallottam anya hangját, ahogy engem szólít. Gyorsan lehalkítottam a zenét és felrántottam az ajtót.
- Egy: Igazán leszokhatnál már arról, hogy ordíttatod a zenét. Kettő: A barátnőid már engem hívnak, hogy miért nem veszed fel a telefont. - ecsetelte a helyzetet.
- Igen? És mit mondtak?
- Valami közös buliról makogtak, de teletűzdelték olyan nevekkel, hogy nem bírtam megjegyezni. - legyintett a törlőrongyával majd távozott a konyha felé. Buli? Buli. Milyen buli? Miről is feledkeztem meg?
- A fan-találkozó! - visítottam fel majd a falon lógó órára pillantottam. Fél négyet mutatott.
- El fogok késni! Az nem lehet, nem késhetek el! - toporzékoltam, végül a szekrényhez rohantam és elkezdem kihajigálni a ruhákat. Ahogy megtaláltam a megfelelő darabokat sietve magamra rángattam őket.
- Nem késhetek el. - suttogtam miközben magamra húztam a nadrágom, és a fésűért nyúltam. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, és a padlóra huppantam. Nem lehet igaz, ilyen nincs. Felpattantam, begomboltam a nadrágot, a fésűt pedig a hajamba mélyesztettem.
- Oh, majd elfelejtettem... - léptem a falhoz, és lekaptam róla a posztert. Kisméretűre hajtottam, hogy a táskámba férjen, és mellé tettem a többi cuccomat is. Sietve a hátamra dobtam, és már rohantam is.
- Kincsem. - állított meg anyu az ajtóban. - A hajad. - mondta majd kiszedte a fésűt, ami még mindig ott himbálózott.
- Köszi, Anyu! Majd jövök. Szeretlek! - téptem fel az ajtót, és már rohantam is a metróhoz. Cikk-cakkban szaladtam az emberek között, és megpróbáltam nem felborítani senki. Váratlanul egy néni került az utamba én pedig már nem tudtam lassítani, ezért kis kitérővel megpróbáltam elkerülni a frontális ütközést, de hiába, így is eltaláltam a vállát. Szerencsétlen tehetetlenül esett a földre, de én csak hátra fordultam, valami "Sajnálom" félét motyogtam, és rohantam tovább. Pont időben érkeztem ezért az embertömeggel együtt felugrottam a metróra. Lihegve rogytam le az egyetlen szabad helyre, és próbáltam lenyugtatni magam.
- Sikerült. - suttogottam magamnak, majd egy nagy levegőt véve felemeltem a fejem. Ekkor a szemben ülő nő érdekes pillantásába ütköztem.
- Csak ... szaladtam. - vigyorogtam esetlenül, de ő csak megforgatta a szemét és fintorgott mellé.
- Ezek a mai fiatalok. - pufogta. OK, értem én. Újra az órámra pillantottam. Háromnegyed négyet mutatott. Akkor is odaérek. Ahogy a metró fékezett szinte, mint akit kilőttek a székből ,és újra rohantam. Szlalomoztam, hogy elkerüljem az előbbi baleseteket. Már láttam a lépcsőt, ami felfele vezet a célomhoz. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és már fenn is voltam. A buszmegállónál fékeztem. Csak ne késs, csak ne késs! Álltam egyik lábamról a másikra. Vártam, hátha valami csoda folytán megjelenik a busz. Tíz perc álldogálás után megerezett, én pedig toporzékolva vártam, hogy az öregek felszálljanak. Mikor mindenki fenn volt én is felugrottam és megálltam a lehető legközelebb az ajtóhoz. Már nem kell sok, és még mindig van öt percem. Gondolataimból a telefon csörgése rántott vissza.
- Elnézést. - motyogtam a sok szúrós pillantás miatt miközben a telefonom után kutattam.
- Igen? - hadartam.
- Eun Jae hol vagy már? Mindjárt zárják a kapukat. - ordította barátnőm a telefonba.
- Már nem kell sok és ott vagyok. Pár perc. - ziháltam.
- Igyekezz!- ezzel le is tette.
Zsebre vágtam a telefont és idegesen doboltam a lábammal.
- Siess már! Siess már! Nem késhetem le. - formáltam a szavakat és már az ujjammal doboltam a kapaszkodón. Futva az órámra pillantottam. Még két percem van. A busz hirtelen lefékezett én pedig újra rohantam. Nem törődtem a lámpákkal. Már látom a célt. Megcsinálom, megcsinálom! Gyorsítottam a tempómon, hiszen már csak pár méter választott el az álmomtól. 50 méter ... 40 méter ... Ekkor váratlanul két biztonsági őr jelent meg a bejáratnál és elkezdték bezárni az ajtókat.
- Ne kérem, várjanak! – sikítottam, miközben a kezemmel idétlenül kalimpáltam. De mind ez hiába, meg se hallották csak tovább folytatták a munkájukat.- Kérem! - ordítottam teli torokból, hiszen már csak pár méter választott el. De hiába. A zárt ajtónak rohantam.
- Engedjenek be! - püföltem ,az ajtót. - Kérem!
Kezem élettelenül hullott le és ezzel egy időben egy kövér könnycsepp tört magának utat, amit sokkal több követett. Fáradtan rogytam térdre. Ennyi volt, vége. Elrontottam. Pedig ez volt az álmom. Végre találkozhattam volna az EXO-val de elcsesztem. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Szinte már a kezemben volt a lehetőség. Erőtlenül felálltam és elindultam az ellenkező irányba. Ahogy caplattam, egy hirtelen ötlettől vezérelve lefékeztem egy kuka mellett. Egy kis kutakodás után kihalásztam a belépőjegyet a táskámból.
- Viszlát, egyetlen esély! - makogtam majd kettétéptem a jegyet és a kukába dobtam aztán elindultam a kedvenc cukrászdám felé ahová megbeszéltük, hogy a találkozó után megyünk. Egyszer, egyetlen-egyszer szerettem volna eljutni. Hónapokig spóroltam a belépőre. De elcsesztem. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen ?
Kedvetlenül léptem be az üzletbe és gyorsan vettem egy nagy adag fagyit. Kell a boldogsághormon. Gyors léptekkel haladtam a kiszemelt helyem felé majd gyorsan levágódtam. Tehetetlenségemben kibámultam az ablakon és néztem a kint hömpölygő tömeget. Mindenki megy haza. Ki a munkából, ki a vásárlásból. Csak én gubbasztok egyedül itt.
Az időérzékem szinte elveszett mikor hirtelen valaki megbökte a vállam.
- Hé csajszi! Hová lettél? - huppantak le mellém barátnőim.
- Máris vége? - vontam össze a szemöldököm.
- Nem volt több 45 percnél. - válaszolták szinte egyszerre.
- Képzeld ... - kezdte és hirtelen már untam hallgatni miről is maradtam le.
