- Eunshin, én tudom ki vagy valójában. - csengett a fülemben Suho előbbi mondata.
- E... ezt meg, hogy érted ? -dadogtam vékonyka hangon, és már előre féltem a válaszától.
- Úgy értem, tudom mi vagy. Uh kimondva még hülyébben hangzik. - vakarta zavartan a tarkóját.
- Hogy? - nyögtem, mert egy gombóc a torkomban nem engedett rendesen hangokat kiadni. Suho csak idegesen a hajába túrt, majd a cipőjét kezdte fixírozni.
- Figyelj Eunshin, mióta eljöttél az állásinterjúra, azóta tudom, hogy ... - tartott egy kis szünetet, majd egy sóhaj után fojtatta. - Tudom, hogy lány vagy.
Minden végtagom egyszerre kezdett zsibbadni, és az éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Ennek hatására a gyomrom is forogni kezdett. Mondhatni maga voltam a teljes csődtömeg. Suho is láthatta ezt rajtam, hiszen tekintete aggódóvá vált, majd hirtelen mellém lépett, és egy tömbház lépcsője felé kezdett el terelgetni.
- Ki tudja még? - rogytam le a lépcsőre.
- Senki, rajtam kívül. - ült le mellém.
- De honnan? Annyira vigyáztam pedig.
- Mondom, azt állásinterjú óta tudom. - hajtotta le a fejét.
- Olyan régóta. - képedtem el.
- Tudod, a meghallgatás előtt volt egy fan találkozó. - a pulzusom hirtelen az egekbe szökött az esemény említésére. Az az ominózus nap... - Akkor este páran kilógtunk a dorm-ból. Én személy szerint sétálni mentem, egyedül. És akkor beléd botlottam. Szó szerint. - mosolyodott el.
Hirtelen bevillant a kép, ahogy egy fekete kapucnis, fekete szájmaszkos srác bámult rám aggódó tekintettel. Majd két nap múlva, ugyan az a srác mosolygott rám az állásinterjún.
- Dehát ... - meredtem rá. - teljesen elváltoztattam a külsőm.
- De a szemed és az arcod nem tudod megváltoztatni.
- Aigoo. - fújtam ki a levegőt.
- Figyelj Eunshin ...
- Ezek után hívj csak nyugodtam Eunjae-nak. - szakítottam félbe.
- Szóval, figyel Eunjae. Azért mondtam ezt el neked, mert láttam, hogy szükséged van egy barátra. Nincs semmilyen hátsószándékom se. Tehát nem kell félned attól, hogy bárkinek is elmondom. Ígérem. - mondta végig egy szuszra.
- Így görbülj meg ? - kérdeztem, begörbített mutatóujjam felé tartva.
- Így. - mutatta ő is, majd nevetve állt fel. - Mégis, hogy jutott eszedbe, hogy ide jelentkezz?
- Egy hülye fogadás. - forgattam a szemem. Azt a finom kis részletet szándékosan hagytam ki, hogy rajongó vagyok, és így akartam velük találkozni. Mindegy is.
Egymás mellett indultunk meg visszafelé.
- Várjunk csak. - torpantam meg valahol félúton.
- Igen? - fordult felém Suho kérdően.
- Te direkt csináltad!
- Mit?
- A felvételiztető azt mondta, elnyertem a tetszésed. Te pedig már akkor tudtad, ki vagyok. Te szemét! - bokszoltam a vállába, mire ő csak hangosan felnevetett.
- Tudtam, hogy soha nem fogunk egy normális jelentkezőt találni. Erre ott voltál te. Gondoltam, miért ne? Jó móka lesz.
- Móka a seggem. - háborodtam fel. - Tudod, milyen nehéz veletek?
- Nyugi, tudom. Vagyis, gondolom. - indult tovább.
- Dehogy tudod. - fintorogtam, majd én is csatlakoztam hozzá.
Rövid időn belül értünk haza. Talán rövidebb idő alatt, mint ahogy Sehunnal elindultam. Nevetve léptünk be az ajtón, ahol hat csodálkozó szempár fogadott minket a TV elől.
- De jó! Meglett Eunshin. - ugrott fel Tao örömében, és csak kis híja volt, hogy a nyakamba nem ugrott. - Sehun azt mondta, eltűntél, és nem is biztos, hogy visszajössz.
- Aha. Hát itt vagyok. - rúgtam le a cipőmet.
- Mit mondtam én? - lépett ki az emlegetett a konyhából, és tekintetét egyenesen rám szegezte. Pár másodpercig csak fa arccal bámultunk egymásra, majd Sehun arcára gúnyos mosoly kúszott.
- Na, mi van Eunshin. Jó volt a kirándulás? Azt hittem, már haza se jössz.
- Milyen kirándulás? - nézett rám Tao kérdően.
Éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe ugrik, és ahogy a sírás gombóccá gyűlik a torkomban. Elködösült tekintettel indultam meg felé, majd hirtelen csak a hatalmas csattanás, amit pillanatnyi csend követett. Sehun kezét sajgó arcához kapta, tekintetével pedig ölni tudott volna.
- Mégis mi a ...
- Hogy képzeled? - sziszegtem. - Nem csináltam semmit, mégis engem büntetsz. Nem tehetek arról, hogy ilyen az életed. Nem tehetek arról, hogy nincs semmi szabadságod, mégis engem utálsz. De mit vétettem én ellened? Erre adj választ. Én csak segíteni akartam. Ez a te elcseszett életed, te választottad, nem én kényszerítettelek. - a végére már ordítottam az idegességtől. Éreztem, hogy az egész testem remeg, és a könnyeim megállíthatatlanul törtetnek előre. Kezemet az arcom elé tartva indultam meg a szobám felé, majd hangos csattanással vágtam be magam mögött az ajtót. És itt összeomlottam. Zokogva dőltem az ágyra, és fejemet a párnámba temettem, hogy tompítsam valahogy hangos sírásomat. Az a rohadt szemét. Még van képe...
Sírtam, őrjöngtem, vergődtem. Mindezt egy olyan ember miatt, akiről azt hittem örökké a fanja leszek, és mindig szeretni fogom. De nem. Mint minden más, ez is elmúlt. Többet hallani sem akarok Oh Sehunról. Majd elviselem valahogy, napról-napra. De az a fajta szeretet, amit iránta éreztem, már nincs.
Könnyeim nem hogy fogytak volna, hanem még inkább gyűltek. Szóval, csak hagytam, hagy törjenek ki, és a fáradtsággal karon öltve, hagy ringassanak álomba.
Az utóbbi napokban nem igazán beszéltem senkivel, csak tettem a dolgom. A srácok jártak próbáról- próbára, fotózásról fellépésre, fellépésről műsorokba és így tovább. Én pedig hűségesen követtem őket, és tolmácsoltam a manager üzeneteit. És ez így volt jól. Suhóval se sokat beszéltem, ő mégis rendületlenül próbált segíteni.
Fáradtan kutattam a hűtőben valami ehető után, de elkeseredésemre egy árva joghurton kívül semmit nem találtam. Korgó gyomorral huppantam le egy székre és bontottam meg a dobozt.
- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.
