8. fejezet

- Ya ... Eunshin. - szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre.

- Mi van, mit akarsz? - sóhajtottam fel. - Ha megint a joghurtom kell hát tessék, csak kérlek, kerüljük el a felesleges szájtépést. – löktem felé unottan a kis dobozt, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Vagyis elindultam volna, ha nem kapja el Sehun a csuklómat és ránt vissza a helyemre.
- Először hallgass végig, kérlek. A kajádat meg oda teszed, ahova akarod, nekem nem kell.
Durcásan dőltem hátra a székben, karomat a mellkasom előtt összefonva.
- Hallgatlak.
- Először is, bocsánatot szeretnék kérni azért, amit veled tettem. Igazad van, nem téged kellene büntesselek azért, amit én választottam magamnak. Sajnálom.  Másodszor pedig,  arra gondoltam, mi lenne, ha előröl kezdenénk ezt az egészet? És...
- Ez úgy hangzik, mint egy nyálas szerelmi vallomás. - nevettem el magam akaratlanul. 
- Ne szakíts félbe!  Elfelejtem, amit mondani akarok.
- Jó -jó.  - emeltem a kezem, megadást jelezve.
-  Szóval, mi lenne, ha ezt az egészet ma este kezdenénk?  Elvinnél sétálni?
- A kezedet ne kérjem meg? - álltam fel, de a szék támláját nem eresztettem, mert attól féltem, hogy azon nyomban összeesek az izgatottságtól.
- Hát figyelj, ha nagyon szeretnéd, maximum nemet mondok. Nem hiszem, hogy a rajongók nagyon örülnének egy meleg kapcsolatnak. - nevetett fel.
- Jé, és még humorérzéked is van. - nyeltem vissza egy mosollyal a fancsali fintoromat. Az ő szemében én még mindig fiú vagyok... és az is maradok.
- Jössz már?
- Persze. - indultam el az ajtó felé,  ahol már Sehun várt türelmetlenül toporogva.
- De ha ez megint egy marha rossz poén lesz, esküszöm, a saját két kezemmel fojtalak meg. 
- Nyugi már,  bízz bennem.
- A múltkor is azt tettem...
- Érzem, hogy ez egy szép barátság kezdete lesz.

- Hát hogyne. - forgattam meg a szemem, majd kiléptem az ajtón keresztül a sötét utcába. A csípős hideg szél az arcomba csapott, és átjárta mindenemet. De nem bántam. Kellett, hogy kitisztítsa a fejem. 

- Jó na, tudom nem voltam épp a legkedvesebb az elmúlt hónapban, de hé ... mondtam már, hogy nyugi. Ígérem, megváltozok. 

- Így görbülj meg? - görbítettem be a kisujjam felé tartva.

- Igen, így. - nevetett fel. 

És tényleg csak csendeben sétáltunk. Egyikünk se szólt egy szót sem. Csak lopva néztem oldalra, de a szívem mégis hevesen kezdett zakatolni. Tökéletes volt. Az orrának és az állának vonala, a kócossága és az apró mosolya, ami ott játszott az arcán. Tökéletes volt a maga módján, de mégis olyan elérhetetlen, hiszen miért is venne észre? Csak azért mert itt sétálok vele? Vagy, mert mindent tudok róla, amit csak egy rajongó tudhat... nem tudom. De ebben a pillanatban is annyira vágytam arra, hogy megöleljen, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott. 

- Ha így bámulsz rám még a végén azt fogom hinni, hogy ferde hajlamaid vannak. - zökkentett ki a hangja, én pedig hirtelen elszégyelltem magam amiért így megbámultam, így csak a cipőmet kezdtem bámulni, és számoltam, hány lépést tettem már meg. Olyan volt ez mintha egy pofont kaptam volna tőle, pedig csak visszahúzott a rút valóságba. Neki én csak egy fiú vagyok... a managger asszisztens.

Kis idő múlva már egy parkban ültünk és beszélgettünk. 

- Igazából itt élünk egymás mellett, és én semmit nem tudok rólad. Nem akarsz mesélni?

- Jó, de csak akkor, ha te is. 

- Hölgyeké az elsőbbség. - nevetett fel, nekem pedig az arcomra fagyott a vigyor.

- Nyugi már csak vicceltem. - lökött meg a vállával.

- Ja, igen persze, poén. - fújtam ki reszketve a levegőt. 

- Valami baj van? - komolyodott el, mire én csak megráztam a fejem.

- Nem, nincs semmi. Szóval, húsz éves vagyok, nincs testvérem, az anyámmal élek és ...

- És nem hiányzik? - szakított félbe hirtelen. - Mármint az anyukád? Tudod, hogy itt kell élned és nem láthatod minden nap. 

- Hát, de tulajdonképpen de, nagyon is. De miért kérdezed?

- Jó, most hülyének fogsz nézni, de nekem marhára hiányoznak a szüleim. - sütötte le a tekintetét. Állandóan csak úton vagyunk, vagy meg van a beosztásunk és csak akkor láthatom őket, ha szabadidőm van. Ami gyakorlatilag nincs, szóval hiányoznak ... nagyon is. 

- Óóó értem. De hé nemsoká lesz egy kis szabadidőtök, és akkor haza mehetsz hozzájuk.- veregettem meg a vállát biztatóan. 

- Remélem... - fordította a fejét az égfelé, és már megint szemtelenül jól nézett ki. És én csak megint őt bámultam.

***

- Sehun kérlek, tíz perc múlva kezdés. 

- Jó-jó egy pillanat. - hallatszott a válasz. 

- De már nincs több pillanat. Gyere ki, vagy én foglak kirángatni onnan.  

- Nyugi-bugi Eunshin, már itt is vagyok. - lépett ki teljes harci díszben az öltözőből, és a többiekhez rohant. Még egy utolsó "We are one", és mentek is a színpadra.  

Lassan három hónapja, hogy nem találkoztam senkivel. Nem beszéltem az anyámmal, a barátaimmal... és három hónapja szüntelenül fiú vagyok. Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha továbbra is maradok egy csendes kis rajongó. Mi lett volna ha, nem megyek bele ebbe a hülye játékba. Talán akkor élhetném egy normális húszéves lány életét. Normális? De hát én eleve nem vagyok normális. Ki az a hülye, aki ilyenbe belemenne? Mindegy is. Ha már elkezdtem végigcsinálom. De... Mikor is lesz ennek vége?...

***

Egy hosszú nap után fáradtan estem be a hotelszobába. A cuccaimat szó szerint letéptem magamról, majd a zuhany alá álltam. A bőröm szinte sistergett, ahogy a hideg vízcseppek záporozva ráhullottak,  majd beterítettek.  Semmi nem esett ennyire jól,  mint ez. 

Ahogy végeztem, magam köré tekerem a egy törölközőt. Hipótól és valami olcsó mosószertől bűzlött, de elviselhető volt. Gyorsan magamra kaptam a pizsamámat, majd a tükör felé fordultam. Lassan már én is elhiszem magamról, hogy fiú vagyok. Egyedül csak a melleim árulnak el, végül is annyira nem is feltűnő. 

Hirtelen, az ajtó felől kopogás hallatszott, én pedig fejvesztve rohantam a sarokba hajigált fáslimért.  

- Pillanat! - kiáltottam.

- Csak én vagyok az Suho. - hallatszott a halk mormolás.  Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy lenyomta a kilincset, majd halkan belépett a szobába.  

- Tudod, nagyon viccesen festesz, ahogy kétségbe esett arccal állsz, egy kupac fáslival a kezedben. - huppant le az ágyra egy pimasz mosollyal az arcán. 

- Menj a francba! - vágtam hozzá a kezemben lévő dolgot,  remélvén jól fejbe vágja... a fásli... - Tudod, hogy megijedtem?

- Elbírom képzelni.  

- És mi van, ha éppen...  mit tudom én...  pucér vagyok. 

- Uuuuuu.  

- Na, jó most már tényleg menj a picsába. - vágtam durcás fejet.  - Tulajdonképpen, miért is jöttél, hogy engem zaklass vagy akarsz valamit.  

- Csak beszélgetni akartam, mert nem tudok aludni. - komolyodott el a tekintete, majd csak a lábát kezdte bámulni. Ha nem ismerném, komolyan azt hinném, hogy zavarba jött. De hisz, nem is ismerem igazán. 

- Hát akkor beszélgessünk. - huppantam le mellé. - Milyen napod volt. 

- Nem ilyenről akarok veled beszélni. - kapta rám a tekintetét. Az arca enyhén ki volt pirosodva,  a szeme pedig csillogott. 

- Oh. Hát akkor?

- Én igazából el akartam neked mondani valamit, ami nem hagy aludni.  

- Éspedig?  - vontam fel a szemöldökömet. 

- Tudod nekem... - kezdte a mondatát, majd hirtelen végigsimított az arcomon. - ... Szükségem van...  - folytatta, miközben lassan közelített a fejével. Lefagyva ültem vele szemben, még csak mozdulni sem bírtam. Már csak egy pár centi választotta el az arcunkat egymástól.  Éreztem magamon a forró leheletét, ahogy az arcomhoz közelített. 

- ... rád... - suttogta az ajkaimra, majd óvatos csókot lehelt rá, ami csak az én viszonzásomra várt.