- Még egy pillanat!
- Már fél órája egy pillanatot várok!
- Jó, jó jövök már. - jelent meg a nappaliban, és már láttam is, miért kelt fel hajnalban. Haja tökéletesen belőve, ruhája kifogástalanul állt rajt, arcát egy lány is megirigyelné.
- Mehetünk hyung. - kapta magára a kabátot, és vidáman kitrappolt az ajtón.
- Omo. - emeltem a tekintetem fáradtan a plafonra. Már egy hónapja vagyok itt, de minden átkozott nap eljátsszák velem ezt. Ha nem Tao, akkor Sehun. Ha nem Sehun, akkor Luhan és így tovább szépen sorba.
A két kisbusz már ott sorakozott a kijárat előtt, és a manager idegesen topogva állt az egyik mellett.
- Máris késésben vagyunk! Hol voltatok? - rivallt rám.
- Maga szerint hol voltunk? Lenyomtunk egy yaoi partit. - válaszomból csak úgy dőlt a szarkazmus. Minek kérdezi, ha úgyis tudja.
- Moderáld magad fiam és induljunk, mert késésben vagyunk. - jutalmazta aranyos kis poénomat egy nyakassal, aztán hátra sétált a csapat egyik felének járművéhez. Lehajtott fejjel kullogtam a buszig, majd behuppantam a sofőr mellé az anyósülésre.
- Indulhatunk? - nézett rám kérdően, mire én csak bólintottam egy aprót.
- Na végre már! - jött a csípős megjegyzés hátulról, mire lendületből fordultam hátra, hogy válaszoljak valami ütőset. De kár volt. Ahogy realizálódott bennem, melyik autóbuszban ülök, vicsorogva fordultam vissza az eredeti pozíciómba. Remek, megkaptam a krémjét, élükön a bunkók királyával ... dobpergés ... Oh Sehun-nal.
Azt hinné az ártatlan kis rajongó, hogy mind az amit a tv-ben lát igaz. Szép, cuki fiúk, akik élnek-halnak a rajongóikért. Hogy a szép külső kifogástalan modorral párosul. Hát a fittyfenét. Itt van erre élő példának Sehun. Kétség sem férhet hozzá, hogy piszok jól néz ki. Nekem is ő a biasom ... sajnos. DE ... - és mindig ott a de - akkora egy tapló paraszt, azokkal az emberekkel, akiket nem kedvel, hogy az már lehetetlen. És "hála Istennek" én is ezt a tábort erősítem. Halovány lila fogalmam sincs arról, hogy miért rühell, de ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Lenyúlja a kajámat, elveszi az ülőhelyemet és még a tv-t is elkapcsolgatja. Mind ezt azért, hogy engem bosszantson. Komolyan, mint az oviban, nem?
- Megérkeztünk! - fékezett a sofőr a hatalmas stúdió előtt.
Csak álltam és néztem, ahogy a srácok megváltoznak a kamera előtt. Mintha nem is azokat az embereket látnám, akik minden este bosszantanak a hülyeségükkel. Nevetgélnek, hülyülnek, mintha ez lenne a természetes. És csak ekkor tűnt fel valami. Hirtelen megértettem, miért szeretnének több szabadságot, több magánéletet. Minden áldott nap rohannak interjúról interjúra, fotózásról fotózásra. És mindenhol ugyan az. MOSOLYOGJ! IDE NÉZZ! ODA NÉZZ! LÉGY KEDVES! LÉGY TÖKÉLETES! Egy idő után nehéz lehet mosolyogni a kamerának, ha ezt vezényszóra teszed, és mind az, amit csinálsz már csak egy betanult napi rutin.
Fáradtan dőltem végig az ágyamon. Alig csináltam valamit, mégis kivagyok. Fárasztó rohangálni egyik helytől a másikig és ugyanez visszafele. De én akartam ezt csinálni, hogy a fiúk közt lehessek.
Mina-ról már a beköltözésem óta nem halottam, amit kicsit furcsálltam is, hiszen arra számítottam, minden nap hívni fog a friss helyzetjelentések miatt. De nem. Sajnos bele kell törődnöm, hogy fiúvá válásommal a lány barátaimat elvesztettem. Pompás.
- Egyedül maradtál Eunjae, mint a kisujjam. - motyogtam magamnak a tükörbe, miközben elkezdtem letekerni a fáslit a mellkasomról.
- Nem baj, ti még legalább emlékeztettek arra, hogy lány vagyok. - néztem a melleimre, majd felkaptam a pizsamámat.
- Ez a haj annyira borzasztó, hogy már jó. - simítottam hátra kusza tincseimet, aztán felkentem a szokásos arckrémet.
- Így ni. - nyugtáztam a saját kinézetemet. De, miért is beszélgetek saját magammal? Talán kezdek megőrülni ... vagy ...
Gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert kintről hangosan dörömböltek az ajtómon. TE JÓ ISTEN! Mi a fenét csináljak most? Itt vagyok egy szál pizsamában, valaki pedig van az ajtó túloldalán. Jajj Istenem, mit tegyek? Bepánikoltam. Istenem... nekem végem. Gyorsan magamra kaptam a hozzám legközelebb eső melegítőt, és kirántottam az apró kis hajgumit a hajamból, kitépve ezzel jó pár hajszálamat.
- Igen? - vettem fel a pókerarcot, ahogy kinyitottam az ajtót. A legsötétebb rémálmom állt ott felvont szemöldökkel.
- Te meg, hogy a fenébe nézel ki?- szögezte nekem a kérdését egy fintor kiséretében.
- Hehe ennyire nem borzasztó. - vakartam zavartan a tarkómat.
- De az. - húzta fel az orrát. Na ... azért ez csúnya volt. Nem vagyok én holmi gnóm.
- Mind egy. Mosd le magadról ezt a maskarát! Sétálni akarok menni. - vágta zsebre a kezét.
- Este tizenegykor?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem mindegy az neked. Én menni akarok és kész. De ha nem jössz az se baj. - hirtelen realizálódott bennem, hogy ez az első alkalom, hogy Sehun megkér arra, menjek el vele. Végre ... elismeri a munkámat.
- Ömm egy pillanat. - csuktam vissza az ajtót. Magamra tekertem gyorsan a fáslimat, lemostam a krémet és felkaptam a kabátom meg a cipőm.
- Mehetünk. - zártam be magam mögött az ajtót.
- Remek. - fordult sarkon, és nagy lendülettel elindult.
Hmm ez olyan mintha randira mennék a biasommal. Jujj. Azzal az aprócska különbséggel, hogy a biasom történetesen utál. Pazar.
Már egy órája sétálgatunk némán fel- alá az utcákon. Őszintén szólva, azt sem tudom hol vagyunk. Ő nem szól egy szót se, én meg nem merek kérdezni. Óvatosan pillantottam oldalra, vajon milyen fejet vág.
- Ne bámulj. - rivallt rám.
- Nem is bámultalak. - kapom el a lekintetem.
- Na persze.
- Most meg mi van?
-Semmi.
- Akkor ?
- Hagyjál már. - legyezett felém a kezével.
- Miért utálsz? - szedtem össze minden bátorságomat.
- Csak. - hangzott a tömör válasz.
- Bővebben?
- Csak mert. - vonta meg a vállát.
- Ettől is bővebben? - nyaggattam tovább. Hirtelen lefékezett, majd szembe fordult velem. A sötéttől és a kapucnitól alig tudtam kivenni az arcát. Mintha, már láttam volna valahol.
- Te mindig ilyen rohadtul idegesítő vagy? - fintorodott el. Aj, legszívesebben felképelném.
- Nem vagyok idegesítő!
- Úgy beszélsz, mint egy lány! -forgatta meg a szemeit. Még a vér is megfagyott bennem. Lehet, hogy tudja? Lehet, hogy ... nem az lehetetlen. Nem lehetett ő az akkor este, mikor belerohantam valakibe. Pedig annyira hasonlít. És nem ismerhetett fel. Istenem, ugye nem?
- N...nem vagyok lány! - dadogtam vékony hangon. Oh dehogy is nem, még mennyire, hogy lány vagyok, és most ijedtemben nagyon is elszaladnék.
- Azt látom. - flegmázott, majd tovább indult.
- Öm Sehun. Kérdeznék valamit. - találtam meg újra a hangom. - Milyen gyakran lógtál ki eddig?
- Elég gyakran. - hangzott a válasz. Hát ezzel sokkal okosabb lettem.
- És mi.... - kezdtem de félbe szakított.
- Pisilnem kell, várj meg itt. - utasított, majd berohant a mellettünk lévő étterembe.
- Hát jó. - álltam meg a bejárat előtt sorsomra hagyva, mint egy elveszett kiskutya.
Súlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, és még jobban belebújtam a kabátomba. Sehun már húsz perce bent van. Csak nem ilyen hosszú a sor. Vagy lehet, hogy valami baja esett? Gyorsan berohantam az épületbe és rögtön a kasszához mentem.
- Elnézést. - hajoltam közelebb. - Öm ... az exo manager helyettese vagyok, és azt szeretném kérdezni, merre találom Oh Sehunt. Az elöbb jött be.
- Igen, persze. Úgy húsz perce távozott a hátsó bejáraton a rajongókra hivatkozva. Meg, hogy valami őrült személy folyamatosan követi és zaklatja. - aha szóval én lennék az őrült személy.
- Köszönöm a segítségét. - biccentettem, majd szélsebesen elhagytam a helységet.
- Hát ez pompás. - dörzsöltem meg az arcom. - Lerázott az a barom. - körbefordultam magamon tájékozódás képpen, de semmi. Azt se tudtam, hol vagyok.
- Na jó Eunjae. Valahogy csak haza találsz. - indultam el arra, amerről jöttünk.
Már fél órája megyek körbe- körbe, és semmi. Mindig ugyan oda lyukadok ki. Istenem, az életbe nem jutok haza. Mégis, mi a fancot csináljak? Újra kezdtem bepánikolni, és ha nem találok hamar megoldást képes leszek itt az utcán elsírni magam. Leültem egy közeli ház lépcsőjére, és remegő kézzel vettem elő a telefonom, majd tárcsáztam.
- Igen? - hangzott az ismerős hang.
- Suho? Itt Eunshin. Van egy kis problémám. - vettem mély lélegzetet a mondanivalómhoz.
- Jól vagy? Minden rendben? - halottam, ahogy éberebb lett.
- Ami azt illeti. Elkísértem Sehunt sétállni és ...
- Sehun itt ül mellettem, és már jó tíz perce itthon van.
- Igen ez az. Átvert, hogy mosdóba kell mennie, közben pedig lelépett, és azt sem tudom hol vagyok. - éreztem, hogy a hangom vékonyodik, és mindjárt elsírom magam.
- Rendben. Nézz meg egy utcatáblát! - hangzott az utasítás, miközben halk csörgés hallatszott a háttérben. Megláttam az első utcanevet, és már azonnal hadartam is a telefonba.
- Rendben, maradj ahol vagy. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, ezzel le is tette a telefont. Csendesen visszaslisszoltam az eredeti helyemre, és a lépcsőn ülve figyeltem a kihalt utcát. Hogy lehet ekkora szemét velem, és mégis mit ártottam én neki? Nem én tehetek a körülötte lévő dolgokról. Miért engem büntet? Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végiggördült az arcomon, és azt követi még egy pár. Annyira nem bírom, hogy az már lehetetlen. Ez nem jó így. Lányból vagyok, vannak érzéseim, és ezt már én sem nyelem le.
- Eunshin? - szólított meg Suho hangja, mire automatikusan felkaptam a fejem.
~Suho
- Ezt jól megcsináltad, te állat. - néztem a kanapén ülő Sehun-ra. Hogy lehet valaki ekkora görény? Magamra kaptam a kabátomat, majd sietősen távoztam, hogy mihamarabb megtaláljam Eunshin-t. Nem volt messze, mégis futva tettem meg ezt a kis távolságot. Nem akartam, hogy Eunshin egyedül legyen. Főleg nem este. Tíz perc kitartó futás után megtaláltam. Egy lépcső alján ült és sírt. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem azt súgta menjek oda, öleljem meg és vigasztaljam meg. De ezt nem tehetem. Én is lebuknék és ő is. Csendesen lépdeltem elé, majd megálltam közvetlen előtte.
- Eunshin? - szólítottam meg halkan. Ijedten rám kapta a tekintetét. Szeme kisírt, arca könnyes. Ez így mind még nőiesebbé tette az arcát. Istenem, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
- Te sírsz? - szegeztem neki az újabb kérdés.
- Nem, dehogy is. - törölte meg az arcát.
- Dehogynem. - nyújtottam felé egy zsebkendőt, amit elfogadott. - Gyere menjünk. - húztam fel a földről, és elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Eunshin csak némán követett.
- Minden rendben? -kérdeztem óvatosan. Bármi is nyomta a lelkét, nem akartam felzaklatni.
- Nem, nincs. - hangja olyan megtörtnek hangzott. Ezek szerint nagyon szívére vette a dolgot. - Mért van az, hogy a csapat nagy része utál? Főleg Sehun. Nem tettem semmit ellene. Egy rossz szóval nem bántottam, mégis rühell. Mit csinálok rosszul? - nézett rám, és láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Na jó el kell neki mondanom. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Egyedül nem fogja bírni, én pedig szeretnék neki segíteni.
- E... Eunshin. - kezdtem bele lassan. Kérdő tekintettel nézett rám. Vettem egy mély lélegzetet majd folytattam. - Eunshin, én tudom ki vagy valójában.
- Máris késésben vagyunk! Hol voltatok? - rivallt rám.
- Maga szerint hol voltunk? Lenyomtunk egy yaoi partit. - válaszomból csak úgy dőlt a szarkazmus. Minek kérdezi, ha úgyis tudja.
- Moderáld magad fiam és induljunk, mert késésben vagyunk. - jutalmazta aranyos kis poénomat egy nyakassal, aztán hátra sétált a csapat egyik felének járművéhez. Lehajtott fejjel kullogtam a buszig, majd behuppantam a sofőr mellé az anyósülésre.
- Indulhatunk? - nézett rám kérdően, mire én csak bólintottam egy aprót.
- Na végre már! - jött a csípős megjegyzés hátulról, mire lendületből fordultam hátra, hogy válaszoljak valami ütőset. De kár volt. Ahogy realizálódott bennem, melyik autóbuszban ülök, vicsorogva fordultam vissza az eredeti pozíciómba. Remek, megkaptam a krémjét, élükön a bunkók királyával ... dobpergés ... Oh Sehun-nal.
Azt hinné az ártatlan kis rajongó, hogy mind az amit a tv-ben lát igaz. Szép, cuki fiúk, akik élnek-halnak a rajongóikért. Hogy a szép külső kifogástalan modorral párosul. Hát a fittyfenét. Itt van erre élő példának Sehun. Kétség sem férhet hozzá, hogy piszok jól néz ki. Nekem is ő a biasom ... sajnos. DE ... - és mindig ott a de - akkora egy tapló paraszt, azokkal az emberekkel, akiket nem kedvel, hogy az már lehetetlen. És "hála Istennek" én is ezt a tábort erősítem. Halovány lila fogalmam sincs arról, hogy miért rühell, de ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Lenyúlja a kajámat, elveszi az ülőhelyemet és még a tv-t is elkapcsolgatja. Mind ezt azért, hogy engem bosszantson. Komolyan, mint az oviban, nem?
- Megérkeztünk! - fékezett a sofőr a hatalmas stúdió előtt.
Csak álltam és néztem, ahogy a srácok megváltoznak a kamera előtt. Mintha nem is azokat az embereket látnám, akik minden este bosszantanak a hülyeségükkel. Nevetgélnek, hülyülnek, mintha ez lenne a természetes. És csak ekkor tűnt fel valami. Hirtelen megértettem, miért szeretnének több szabadságot, több magánéletet. Minden áldott nap rohannak interjúról interjúra, fotózásról fotózásra. És mindenhol ugyan az. MOSOLYOGJ! IDE NÉZZ! ODA NÉZZ! LÉGY KEDVES! LÉGY TÖKÉLETES! Egy idő után nehéz lehet mosolyogni a kamerának, ha ezt vezényszóra teszed, és mind az, amit csinálsz már csak egy betanult napi rutin.
Fáradtan dőltem végig az ágyamon. Alig csináltam valamit, mégis kivagyok. Fárasztó rohangálni egyik helytől a másikig és ugyanez visszafele. De én akartam ezt csinálni, hogy a fiúk közt lehessek.
Mina-ról már a beköltözésem óta nem halottam, amit kicsit furcsálltam is, hiszen arra számítottam, minden nap hívni fog a friss helyzetjelentések miatt. De nem. Sajnos bele kell törődnöm, hogy fiúvá válásommal a lány barátaimat elvesztettem. Pompás.
- Egyedül maradtál Eunjae, mint a kisujjam. - motyogtam magamnak a tükörbe, miközben elkezdtem letekerni a fáslit a mellkasomról.
- Nem baj, ti még legalább emlékeztettek arra, hogy lány vagyok. - néztem a melleimre, majd felkaptam a pizsamámat.
- Ez a haj annyira borzasztó, hogy már jó. - simítottam hátra kusza tincseimet, aztán felkentem a szokásos arckrémet.
- Így ni. - nyugtáztam a saját kinézetemet. De, miért is beszélgetek saját magammal? Talán kezdek megőrülni ... vagy ...
Gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert kintről hangosan dörömböltek az ajtómon. TE JÓ ISTEN! Mi a fenét csináljak most? Itt vagyok egy szál pizsamában, valaki pedig van az ajtó túloldalán. Jajj Istenem, mit tegyek? Bepánikoltam. Istenem... nekem végem. Gyorsan magamra kaptam a hozzám legközelebb eső melegítőt, és kirántottam az apró kis hajgumit a hajamból, kitépve ezzel jó pár hajszálamat.
- Igen? - vettem fel a pókerarcot, ahogy kinyitottam az ajtót. A legsötétebb rémálmom állt ott felvont szemöldökkel.
- Te meg, hogy a fenébe nézel ki?- szögezte nekem a kérdését egy fintor kiséretében.
- Hehe ennyire nem borzasztó. - vakartam zavartan a tarkómat.
- De az. - húzta fel az orrát. Na ... azért ez csúnya volt. Nem vagyok én holmi gnóm.
- Mind egy. Mosd le magadról ezt a maskarát! Sétálni akarok menni. - vágta zsebre a kezét.
- Este tizenegykor?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem mindegy az neked. Én menni akarok és kész. De ha nem jössz az se baj. - hirtelen realizálódott bennem, hogy ez az első alkalom, hogy Sehun megkér arra, menjek el vele. Végre ... elismeri a munkámat.
- Ömm egy pillanat. - csuktam vissza az ajtót. Magamra tekertem gyorsan a fáslimat, lemostam a krémet és felkaptam a kabátom meg a cipőm.
- Mehetünk. - zártam be magam mögött az ajtót.
- Remek. - fordult sarkon, és nagy lendülettel elindult.
Hmm ez olyan mintha randira mennék a biasommal. Jujj. Azzal az aprócska különbséggel, hogy a biasom történetesen utál. Pazar.
Már egy órája sétálgatunk némán fel- alá az utcákon. Őszintén szólva, azt sem tudom hol vagyunk. Ő nem szól egy szót se, én meg nem merek kérdezni. Óvatosan pillantottam oldalra, vajon milyen fejet vág.
- Ne bámulj. - rivallt rám.
- Nem is bámultalak. - kapom el a lekintetem.
- Na persze.
- Most meg mi van?
-Semmi.
- Akkor ?
- Hagyjál már. - legyezett felém a kezével.
- Miért utálsz? - szedtem össze minden bátorságomat.
- Csak. - hangzott a tömör válasz.
- Bővebben?
- Csak mert. - vonta meg a vállát.
- Ettől is bővebben? - nyaggattam tovább. Hirtelen lefékezett, majd szembe fordult velem. A sötéttől és a kapucnitól alig tudtam kivenni az arcát. Mintha, már láttam volna valahol.
- Te mindig ilyen rohadtul idegesítő vagy? - fintorodott el. Aj, legszívesebben felképelném.
- Nem vagyok idegesítő!
- Úgy beszélsz, mint egy lány! -forgatta meg a szemeit. Még a vér is megfagyott bennem. Lehet, hogy tudja? Lehet, hogy ... nem az lehetetlen. Nem lehetett ő az akkor este, mikor belerohantam valakibe. Pedig annyira hasonlít. És nem ismerhetett fel. Istenem, ugye nem?
- N...nem vagyok lány! - dadogtam vékony hangon. Oh dehogy is nem, még mennyire, hogy lány vagyok, és most ijedtemben nagyon is elszaladnék.
- Azt látom. - flegmázott, majd tovább indult.
- Öm Sehun. Kérdeznék valamit. - találtam meg újra a hangom. - Milyen gyakran lógtál ki eddig?
- Elég gyakran. - hangzott a válasz. Hát ezzel sokkal okosabb lettem.
- És mi.... - kezdtem de félbe szakított.
- Pisilnem kell, várj meg itt. - utasított, majd berohant a mellettünk lévő étterembe.
- Hát jó. - álltam meg a bejárat előtt sorsomra hagyva, mint egy elveszett kiskutya.
Súlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, és még jobban belebújtam a kabátomba. Sehun már húsz perce bent van. Csak nem ilyen hosszú a sor. Vagy lehet, hogy valami baja esett? Gyorsan berohantam az épületbe és rögtön a kasszához mentem.
- Elnézést. - hajoltam közelebb. - Öm ... az exo manager helyettese vagyok, és azt szeretném kérdezni, merre találom Oh Sehunt. Az elöbb jött be.
- Igen, persze. Úgy húsz perce távozott a hátsó bejáraton a rajongókra hivatkozva. Meg, hogy valami őrült személy folyamatosan követi és zaklatja. - aha szóval én lennék az őrült személy.
- Köszönöm a segítségét. - biccentettem, majd szélsebesen elhagytam a helységet.
- Hát ez pompás. - dörzsöltem meg az arcom. - Lerázott az a barom. - körbefordultam magamon tájékozódás képpen, de semmi. Azt se tudtam, hol vagyok.
- Na jó Eunjae. Valahogy csak haza találsz. - indultam el arra, amerről jöttünk.
Már fél órája megyek körbe- körbe, és semmi. Mindig ugyan oda lyukadok ki. Istenem, az életbe nem jutok haza. Mégis, mi a fancot csináljak? Újra kezdtem bepánikolni, és ha nem találok hamar megoldást képes leszek itt az utcán elsírni magam. Leültem egy közeli ház lépcsőjére, és remegő kézzel vettem elő a telefonom, majd tárcsáztam.
- Igen? - hangzott az ismerős hang.
- Suho? Itt Eunshin. Van egy kis problémám. - vettem mély lélegzetet a mondanivalómhoz.
- Jól vagy? Minden rendben? - halottam, ahogy éberebb lett.
- Ami azt illeti. Elkísértem Sehunt sétállni és ...
- Sehun itt ül mellettem, és már jó tíz perce itthon van.
- Igen ez az. Átvert, hogy mosdóba kell mennie, közben pedig lelépett, és azt sem tudom hol vagyok. - éreztem, hogy a hangom vékonyodik, és mindjárt elsírom magam.
- Rendben. Nézz meg egy utcatáblát! - hangzott az utasítás, miközben halk csörgés hallatszott a háttérben. Megláttam az első utcanevet, és már azonnal hadartam is a telefonba.
- Rendben, maradj ahol vagy. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, ezzel le is tette a telefont. Csendesen visszaslisszoltam az eredeti helyemre, és a lépcsőn ülve figyeltem a kihalt utcát. Hogy lehet ekkora szemét velem, és mégis mit ártottam én neki? Nem én tehetek a körülötte lévő dolgokról. Miért engem büntet? Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végiggördült az arcomon, és azt követi még egy pár. Annyira nem bírom, hogy az már lehetetlen. Ez nem jó így. Lányból vagyok, vannak érzéseim, és ezt már én sem nyelem le.
- Eunshin? - szólított meg Suho hangja, mire automatikusan felkaptam a fejem.
~Suho
- Ezt jól megcsináltad, te állat. - néztem a kanapén ülő Sehun-ra. Hogy lehet valaki ekkora görény? Magamra kaptam a kabátomat, majd sietősen távoztam, hogy mihamarabb megtaláljam Eunshin-t. Nem volt messze, mégis futva tettem meg ezt a kis távolságot. Nem akartam, hogy Eunshin egyedül legyen. Főleg nem este. Tíz perc kitartó futás után megtaláltam. Egy lépcső alján ült és sírt. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem azt súgta menjek oda, öleljem meg és vigasztaljam meg. De ezt nem tehetem. Én is lebuknék és ő is. Csendesen lépdeltem elé, majd megálltam közvetlen előtte.
- Eunshin? - szólítottam meg halkan. Ijedten rám kapta a tekintetét. Szeme kisírt, arca könnyes. Ez így mind még nőiesebbé tette az arcát. Istenem, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
- Te sírsz? - szegeztem neki az újabb kérdés.
- Nem, dehogy is. - törölte meg az arcát.
- Dehogynem. - nyújtottam felé egy zsebkendőt, amit elfogadott. - Gyere menjünk. - húztam fel a földről, és elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Eunshin csak némán követett.
- Minden rendben? -kérdeztem óvatosan. Bármi is nyomta a lelkét, nem akartam felzaklatni.
- Nem, nincs. - hangja olyan megtörtnek hangzott. Ezek szerint nagyon szívére vette a dolgot. - Mért van az, hogy a csapat nagy része utál? Főleg Sehun. Nem tettem semmit ellene. Egy rossz szóval nem bántottam, mégis rühell. Mit csinálok rosszul? - nézett rám, és láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Na jó el kell neki mondanom. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Egyedül nem fogja bírni, én pedig szeretnék neki segíteni.
- E... Eunshin. - kezdtem bele lassan. Kérdő tekintettel nézett rám. Vettem egy mély lélegzetet majd folytattam. - Eunshin, én tudom ki vagy valójában.
