5. fejezet

- Te meg mit keresel itt? – zökkentett ki a felháborodott kérdés.  Hirtelen lemeredtem, majd a hang forrásának irányába fordultam.  Sehun állt velem szemben teljes valójában. Karját összefonta mellkasa előtt és türelmetlenül dobolt a lábával. Teljesen olyan volt, mint a képeken vagy a videókban. Én pedig csak álltam vele szemben lefagyva. 

- Azt kérdeztem mit keresel itt? – dörrent rám újra, mire magamhoz tértem.

- É… én csak. – kezdtem magyarázkodni. Sehun hirtelen mozdult, és máris a karom után kapott.

- Nem érdekel a magyarázkodás! Most jössz ide, és máris feltúrod mások személyes dolgait. – indult meg kifelé, és rángatott maga után, mint egy rongybabát. – Mégis mit képzelsz ki vagy te?  - taszított a folyosó közepére. – Attól, hogy a manager a nyakunkba sózott, semmi jogod ahhoz, hogy átkutass mindent. 

- De én csak… - hebegtem rémülten. 

- Mondtam, nem érdekel. Maradj távol a szobától! – zárta rövidre, majd nemes egyszerűséggel becsapta az ajtót. Lesokkolva álltam, és csak bámultam magam elé. Mi volt ez? Ez nem volt benne a műsorokban, sem az újságokban. Ez lenne a valódi Oh Sehun. Aranyosságnak vagy kedvességnek nyoma sehol. És mi az, hogy átkutatom a szobáját? Kikérem magamnak, nem is nyúltam a cuccaihoz. Micsoda bunkó.
- Minden rendben? – hallatszott szinte a fülem mellől Suho hangja. Csalódottan ráztam meg a fejem, és a szobám felé indultam. 

- Várj! – szólt utánam. – Gyere, hagy mutassalak be a többieknek is.  – biccentett a fejével a nappali irányába, majd sarkon fordult és elsétált. Hatalmas sóhajt hallatva követtem a tágas lakószobáig, de a folyosó végén lecövekeltem. Beszív, kifúj. Ismételtem magamban, hogy lenyugodjak, és mentálisan felkészítettem magam a találkozásra. Apró neszeket és sugdolózások zaja szűrődött ki bentről. 

- Mindjárt itt lesz! Már jön! Olyan izgatott vagyok!– hallatszott. Nem bírtam megállni, és egy apró mosoly kúszott az arcomra ezek hallatán. Tehát tényleg vártak. Nagy levegő és…
- Sziasztok! – léptem ki a fal mögül, mire tizenegy csodálkozó szempárral találtam szembe magam.  – Yoo Eunshin vagyok. A manager asszisztens és az új lakótársatok egyben.  – hajoltam meg illedelmesen, ezután pedig az arcokat kezdtem fürkészni. Egytől-egyig olyanok, mint amilyennek lenniük kell. Még mindig csodálkozó pillantásokat kaptam, amit hatalmas csend kísért. 

- Elnézést kérek az előbbi kiabálás miatt. Én igazán nem akartam problémát okozni. – folytattam.

- De király! Tök ugyan olyan vagy, mint amilyennek Suho leírt. – pattant fel a helyéről Luhan és közvetlen megállt velem szemben és fürkésző szemekkel meredt rám. Ebben a pillanatban az orromat megcsapta ugyan az az illat, mint ami a maciból áradt.  – Tök olyan, mintha lenne egy új tagunk. – vigyorodott el és megborzolta a hajam. – Üdv közöttünk öcskös. A hirtelen érintés miatt, szinte megmeredtem és rémülten néztem rá. Ha tudnád, hogy rajongó vagyok. 

Miután szépen mindenkinek egyesével bemutatkoztam, ki és mi vagyok, unottan ültem a kanapén és a felsőmből kiálló cérnát csavargattam. Ekkorra a srácok már visszavonultak a szobáikba, csak egy páran maradtak itt. Ők is csak azért mert éppen ettek. 
- Eunshin.  – mondta valaki a nevem, mire kíváncsian kaptam fel a fejem. Tao állt velem szemben teljes harci díszben, mint aki menni készül valahova, és vigyorogva nézett le rám. – Sétálni szeretnék menni, de mivelhogy egyedül nem lehet, ezért légyszi gyere velem. Kérlek.
-Nincs kicsit késő? – pillantottam a telefonom kijelzőjére. 

- Kérlek. – vágott kiskutya fejet, mire nekem persze hogy megesett rajta a szívem. 

- Gyere, menjünk. – tornáztam magam állásba és az ajtó felé vettem az irányt. - Igazából, hova is szeretnél menni? – baktattam mellette a lépcsőn. Ahogy kiértünk csípős esti szél csapta meg az arcomat, aminek hatására jobban összehúztam magamon vékonyka pulóveremet. Hangtalanul sétáltunk egymás mellett. 

- Egyébként,  -törte meg a csendet Tao. - én örülök, hogy itt vagy. 

-Valóban? - kúszott fentebb  hangom a hirtelen információ újdonságától. - Te vagy az első aki ezt mondja. 

- Hmm. - vette tudomásul és tovább folytattuk hangtalan utunkat a város felé. Az esti forgalom magával sodort minket egyre beljebb a zajos nagyvárosba. 

- Mellesleg - próbáltam lépést tartani vele - miért utálnak a többiek? 

- Nem utálnak. Csak félnek , hogy megfosztod őket a szabadságuktól. 

- Hogy foszthatnám meg őket olyantól ami tulajdonképpen  nincs is? 

- Pont ez az. Eddig elszökdöstünk, kilógtunk estére. Most pedig, hogy a managger ideküldött még ezt a kicsi szabadságot is elvennék tőlünk. Így már érthető mért tartanak tőled?

- Igen, azt hiszem. - bújtam a sálamba. - És mi van veled?

- Tudod én könnyen barátkozó típus vagyok. És nem ítélek el elsőre senkit. 

- Én nem akarok bekorlátozni senkit. - nyögtem ki. -Nem is ezért vagyok itt. Hanem, hogy megvédjelek titeket a rajongóktól és néha magatoktól. 

- Ez kedves. - mosolyodott el angyalian. 
- És Sehun? - bújtam a sálam által nyújtott rejtekembe. - Ő miért utál ennyire engem?
- Ezt tőle kérdezd. - vonta meg a vállát. - Amúgy meg mivel idegesítetted fel?
- Betévedtem a szobájába, és néztem a falra ragasztott képet.
- Nagyon komoly bűn. - vigyorgott.
- Az.
- Tudod, vannak pillanataid, mikor úgy beszélsz, mintha lány lennél.- pillantott felém. - Persze, tudom, hogy nem vagy az csak na.
- Hah, hát igen. De mint látod, fiú vagyok tehát. - mondtam, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat, nem pánikolni.
- Igen, látom. Nem is feltételezném, hogy lány vagy. - úgy van kedves Tao. Csinálj nekem lelkiismeret furdalást.
Órákon keresztül sétáltunk körbe-körbe az éjszakai városban, mire újra hazakeveredtünk. Közben mindenkiről megtudtam a hasznos "kezelési információkat".
- Kössz, hogy elkísértél.- biccentett, majd elmasírozott a szobájába.
- Nincs mit. - motyogtam az orrom alá, majd a konyha felé vettem az irányt valami ennivaló után kutatva. Ahogy bezsákmányoltam egy joghurtot, csak lehuppantam az asztalhoz és üres fejjel bámultam magam elé. 
Percekig ülhettem a kibontatlan édesség felett, mire csörtetést halottam magam mellett, majd kinyílt a hűtőajtó megvilágítva ezzel az éjjeli  nassoló arcát. Sehun volt az. Haja kócosan meredt az égnek, arca nyúzott volt. 
- Aish, nincs itt semmi. - morogta az orra alatt, és becsapta a frigó ajtaját. - Te itt vagy? - vett észre. Körbe néztem magamon, hogy biztos nekem beszél-e.
- Én? - mutattam a mellkasomra.
- Igen te. - fintorgott. - Mi van, már kémkedsz is utánam?
- Mi bajod? - vontam össze a szemöldököm. 
- Mind egy. - legyintett. - Add azt ide. - kapta el a joghurtomat, aztán távozott arra, amerről jött. Az én joghurtommal.
- Chh ... bunkó. - motyogtam miközben a szobámba igyekeztem. Szaporán kapkodtam le magamról a ruhákat, a fáslit, majd bebújtam az ágyba és az ablak felé fordultam. 
Ez volt az első napom és máris van két barátom és egy ellenségem. Pazar. Ez maradjon is csak így.  Nem is tudom mi történne ha lebuknék. Még belegondolni is félek. De bármikor megtörténhet ha nem vagyok óvatos. 
Ó Istenem, most segíts meg...