4. fejezet

- Akkor felkészültél arra, hogy tizenkét srácot felügyelj? - fordult be az épület sarkánál.
- Mentálisan igen, lelkileg már kevésbé. - követtem az utcába egészen egy sötétített üveges autóig.
- Pakold be a csomagjaidat. A kocsiban várlak. - kerülte meg a járművet, majd beült a volán mögé. Aha, szóval találjam ki egyedül, hogy nyílik a csomagtartó! Biztos valami biztonsági záras izé lehet, amit a rajongók nem tudnak feltörni.
Tapogatózni kezdtem az autó hátulján mire meg találtam a kis kallantyút és egy mozdulattal kinyitottam.
- Vagy csak egy egyszerű csomagtartó. - suttogtam magamnak.
Miután sikeresen beidétlenkedtem a bőröndömet az anyósülés felé vettem az irányt és sikeresen téptem fel az ajtót mire a bent ülő szöszke érdekesen nézett rám.
- Bocs ez a hely már foglalt. - vigyorgott rám aztán visszamélyedt a telefonjába. Mikor realizálódott bennem ki is ült ott, faarccal totyogtam vissza és behuppantam a hátsó ülésre.
- Szóval Hae Eun már ismertette veled a feladataidat igaz?  - indultunk el ... valamerre.
- Ki? - bámultam értetlenül a tarkóját.
- A hölgy aki felvételiztetett.
- Ja, igen. A srácokat kell felügyelnem, mert mostanában kicsit elvadultak és neked kell segítenem.  - bólogattam miközben magamban soroltam mit is hagytam ki.
- Pontosan.
- Annyira nem vagyunk rosszak. - vágott közbe Suho. - Csak egyesek kicsit több szabad teret szeretnének, ami nem mindig sül el jól.
- És mennyire nem jók ezek a megmozdulások? - érdeklődtem azt hiszem kicsit félénkebben is a kelleténél.
- Apró kis csínytevések vagy szökések. Nem nagy valamik. De most már lesz egy segítőm, aki segít kordában tartani tizenegy hülyét. - fordult felém majd villantott egy féloldalas mosolyt, amitől én szinte felvisítottam volna.
- Persze segíteni fogok minden erőmmel. - bólintottam és a kinti tájat kezdtem pásztázni.
Kis idő múlva egy nagy fehér épület előtt fékezett le az autó. Nem volt hivalkodó vagy feltűnő. Pedig olyan sokszor mentem el ezelőtt az épület, ahogy a klubunk találkahelyére siettem, avagy a kávézóba, de sose gondoltam volna, hogy ez az exo dorm bejárata. Már csak egy valami nem stimmelt.
- Ööö... A rajongók nem tudják, hogy itt van a dormotok? - rángattam ki a bőröndömet.
- De tudják. - kapta elő Suho a kulcsait és az ajtó felé sietett.
- Akkor biztos szerethetnek titeket annyira, hogy itt nem zaklatnak titeket. - próbáltam kicsit fényezni a kis rajongói társadalmunkat.
- Persze, de elvetemültek mindig vannak. - illesztette a kulcsot a zárba mire az fura zörgő hangot hallatva nyílt ki. - Itt azért nem látsz egyet, se mert ez a hátsó bejárat. Mindig ezt használjuk, szerintem érthető okokból.
Követtem Suho-t az épületbe majd egy kis lépcsős szerencsétlenkedés után végre ott voltam. Egy lépés választott el attól, hogy mint hivatalos EXO-L tag belépjek az EXO dormjába. Vagyis belépjek, mint a manager asszisztensük.
- Oda teheted a cipőidet. - bökött az ajtó mögötti szekrényre.- Gyere, megmutatom a szobádat. Igaz nem a legnagyobb, de szerintem a célnak megfelel. Utunk során több ajtó mellett is elmentünk. Kris-Tao, Baekhyun-Chanyeol, Suho-D.O...
- Ez az én szobám. Itt keress, ha bármire szükséged lenne. - mutatott az ajtó felé és haladt tovább. - És itt volnánk. - cövekelt le. A bejáraton az én becses nevem virított. Yoo Eunshin.
- Vártatok? - vontam fel a szemöldököm.
- A banda három részre szakadt ilyen téren. Vannak, akik nagyon vártak, vannak, akik semlegesek és vannak, akik a pokolra kívánnak.
- Nem hangzik valami kedvezően. - húztam el a szám.
- Majd megszoknak. Sok választásuk nincs. - vont vállat. - Nekem most vissza kell mennem a managerrel a srácokért az ügynökségre. Pakolj ki nyugodtan és fedezd fel a házat. Lehetőleg a szobákat hagyd ki. - ezzel távozott abba az irányba amerről jött. Fogtam magam és a bőröndömet majd betotyogtam a szobába. Ahogy Suho mondta nem volt egy hatalmas szoba de nekem pont elég. Egy ágy,  egy éjjeli szekrény és két nagyobb szekrény tette ki a szoba berendezését.
- Lássunk munkához Eunjae. - suttogtam majd nekiestem kipakolni és elrendezgetni mindent.
Fél óra múlva, mire mindent átpakoltam minimum kétszer, elégedetten álltam meg az ajtóban, hogy szemügyre vegyem a szobát. Szinte tökéletes. Már csak a plakátjaim hiányoznak.
Ahogy mindezeket nyugtáztam magamban indultam is feltérképezni a házat. Újra végigmente a folyosón, és jobban szemügyre vettem a sorra következő szobákat. Kai-Xiumin, Chen-Lay, Luhan-Sehun, Baekhyun-Chanyeol, Suho-D.O, Kris-Tao.
Szóval párban vannak. Most jó rajongó módjára fangörcsölnék, hogy a Hunhan és a Baekyeol igaz, de nem tehetem így tovább megyek. Továbbhaladva a nappaliban kötöttem ki. Tágas volt annyira, hogy tizenkét fiú kényelmesen elférjen benne. Persze az egész úgy nézett ki mintha a legújabb trend szerinti lakberendező magazinból varázsolták volna ide, plusz a legmodernebb kütyük. Hát igen ez az amikor valakinek sok pénze van. A konyha nem volt elválasztva a nappalitól így könnyen ráláttam arra is. Persze a látvány már kevésbé volt üdítő. Mosatlan edények szerte szét és valószínűsítem a reggeli maradék is ott volt hagyva. Mondom én, hogy szívmelengető. A konyhát inkább magam mögött hagyva az üvegajtó felé sétáltam majd óvatosan kinyitottam a tolóajtót. Ahogy kiléptem megütötte a fülemet a város zaja. A korláthoz érve arcomat az ég felé fordítottam és nagyot szipantottam a friss levegőből. Éljek úgy, mint egy fiú és még viselkedjek is úgy, lány létemre mindezt tizenkét srác előtt. Teljességgel pompás. De ha bevállaltam végigcsinálom.
5 perces elmefuttatás és tájban gyönyörködés után úgy döntöttem felhívom anyut. Nagy léptekkel indultam meg a szobám felé, majd ahogy elhaladtam egy szoba előtt lefékeztem és visszasétálta. Az ajtón lévő kis táblát olvastam újra meg újra. Tudom, hogy Suho azt mondta a szobákat kerüljem, de ide be akarok menni. A Hunhan birodalom. Ó apám, ha már csak belegondolok, hogy itt állok, az ajtó előtt elkap a sikítás. Csak nem bánják ha bekukkantok. Na meg, ha gyors leszek, és nem nyúlok, semmihez észre sem veszik. Lassan lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Bent nem az fogadott, amire számítottam. Azt hittem rendetlenség és szétdobált ruhák tömkelege fog fogadni. De nem. Szépen összepakolva minden és hatalmas rend. Ahogy bentebb haladtam az éjjeliszekrényen akadt meg a szemem. Valószínűleg ez lehet a Luhan ágya, hiszen a komódon lévő képen ő és szülei voltak. Körülötte személyes tárgyak. Az ágyon egy maci ült. Érte nyúltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Közelebb emeltem és megcsapott gondolom Luhan illata. Nagyon kellemes volt. Férfias, de kellemes. Szépen visszaültettem a helyére és tovább haladtam. A másik ágyhoz. Ezen a komódon már kevesebb személyes érték volt viszont a falra egy családi kép volt ragasztva az ágy felé. Sehun volt rajta a szüleivel és a bátyjával. Sokáig fixíroztam a képet hasonlóságokat keresve közte és a testvére között.
- Te meg mit keresel itt? - zökkentett ki egy hang.

3. fejezet

- Gyere! - szólt egy női hang az ajtó mögül.A fém ajtó kilincsbe kapaszkodtam majd belöktem az ajtót. Ahogy beléptem egy fehérre festett helységbe találtam magam, azután tekintetem az iroda végében álló asztal mögött ülő két személyre vándorolt.
- Búj beljebb! - biccentett a fejével egy szemüveges hölgy. Barna haja szoros copfba rendezve. Szemem tovább siklott a mellette helyet foglaló szőke srácra és meg a levegő is belém szorult. Ez ... ez Suho oppa.
- Gyere, foglalj helyet.  - mosolygott biztatóan majd fejével az ülőalkalmatosság felé bökött. Remegő lábakkal indultam meg az asztal felé ügyelve arra, hogy ne essek el bennük. Minél közelebb értem annál jobban levert a hideg verejték, és a pulzusom az egekbe szökött, ezért megkapaszkodtam a szék támlájába és lehuppantam.
- Szóval akkor a manager asszisztensi állásra jelentkezel, igaz? - tagadott tollat a hölgy majd fentebb tolta orrán pihenő szemüvegét.
- I...igen hölgyem. - dadogtam zavartan.
- Ne izgulj. - mondta megnyugtatóan Suho mire felé kaptam a fejem és egyenesen a szemébe néztem. Egy másodperc töredéke alatt hasított belém a felismerés az ismerős szempár láttán. Ő volt az két nappal ezelőtt. Ő jött belém majd segített fel. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog, és ha nem kapaszkodom meg a székben, leszédülök onnan.
- Neved? - szegezte nekem a kérdést a hölgy.
- Hogy? - szeppentem meg.
- Hogy hívnak? - segítette ki Suho egy kedvesebb formában.
- Yoo Eun ... - francba a saját nevemet csak nem mondhatom majd hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig a kezemben pihenő kis kártyára néztem. - Yoo Eunshin.
- Igen az önéletrajzodat megkaptam e-mailban. - nézett a papírra. Mi? Milyen önéletrajz? Én nem is ... Mina...
- Születési dátum? Kor?
- 1994 .03. 27-én születtem és huszonegy éves vagyok. - hadartam egy levegővel. Ilyen én még ehhez hasonló kérdések következtek, amire nyögve nyelősen de sikeresen válaszoltam.
- Rendben ezzel meg lennénk. Már csak egy kérdés maradt. Mért szeretnéd ezt a munkát? - rendezte össze a papírjait és rám szegezte a tekintetét.
- Ami azt illeti... - édes istenem most mit mondjak. - Azért szeretném ezt az állást, mert ... mert nagyon érdekel ez a hivatás és szeretnék tapasztalatot szerezni, hogy továbbtanulhassak ezen a pályán. - daráltam el a tökéletesnek tűnő hazugságot.
- Értem. Köszönöm szépen. A továbbiakról majd tájékoztatjuk.  - biccentett majd újra a papírok felé görnyedt. Suho csak felmutatta a hüvelykujját jelezve, hogy jó volt. Még mindig remegő végtagokkal álltam fel és hatalmas léptekkel siettem ki az épületből. Ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a hideg szellő, ami ebben a pillanatban nagyon jól esett. Fáradtan rogytam a betonlépcsőre és a fejemet a tenyerembe temettem.
- Na, hogy ment? - hallottam barátnőm egyre közeledő hangját.
- Nem tudom, csak dadogtam össze vissza mint egy lány.
- Eunjae ... talán azért mert egy lány vagy. - veregette meg a vállam mire én csak ellöktem a kezét.
- Tudod, mit nem is érdekel ez az egész. - pattantam fel. - Teljesítettem a fogadást szóval ennyi. Majd beszélünk! - csaptam a hátamra a táskámat majd elindultam oda ahol végre biztonságba érezhetem magam, haza.
Egy hét telt el az ominózus eset óta és semmi reakció semmi értesítés. Mondtam, hogy teljesen esélytelen az hogy engem oda felvegyenek vagy hogy valaki egyáltalán bedőlt a kis álcámnak. De legalább egy előnye volt. Kipróbálhatom, hogy milyen parókát hordani. Minden héten más lehet a hajam színe meg ilyenek.
- EUNJAE! - kiabálta túl anya a zenét ezzel is kiszakítva a gondolataimból. - Mit mondtam már neked ezerszer!
- Jó tudom. Szokjak le arról, hogy ordíttatom a zenét. Tudom, tudom. - bólogattam.
- Akkor légyszíves. Egyébként meg leveled jött de szerintem elírták a nevedet. - dobta az ágyra a levelet majd távozott. Visszahuppantam az eredeti pozíciómba és a kezembe kaptam a levelet majd körbeforgatta a feladót keresve. Ahogy megláttam egy pillanatra kihagyott a szívverésem majd ijedtemben lendületből hajítottam be a sarokba.
- Édes istenem ez nem lehet. - suttogtam és a telefonom után kaptam. Az első számot tárcsáztam, ami eszembe jutott.
- Igen? - szólt bele Mina.
- Gyere gyorsan. Baj van! - suttogtam tovább.
- Egy 10 perc és ott vagyok, tarts ki! - kiabálta a telefonba majd letette. Magam mellé tettem a készüléket és felhúzott térdekkel meredtem magam elé. Nem lehet igaz. Pedig már annyira reménykedtem, hogy semmi. Erre most itt ez a levél. Vajon mi van benne? Visszautasítottak? Á akkor nem küldenek levelek. Akkor meg .... ? Az nem lehet. Lehetetlen.
- Na, itt vagyok! Mi a baj? - rontott be Mina.
- De gyors voltál. - néztem rá értetlenül. - Rohantál?
- Szerinted? - támaszkodott meg a térdén. - Na mi van?
- Az ott! - mutattam a sarok felé.
- He? - vonta fel a szemöldökét.
- Ott van a sarokban.
Barátnőm értetlenül indult meg a sarok felé majd egy kis kutakodás után megtalálta az említett dolgot.
- Egy levél miatt pánikoltál be? - emelte fel majd a homlokára csapott.
- Nézd, meg honnan van! - salapáltam felé. Megfordította a levelet majd kerek szemekkel nézett a levélre utána rám.
- Ez most? - értetlenkedett.
- Szerintem igen. - húztam még kisebbre magam.
- De ez .... Marha jó! - visított fel majd az ágyra ugrott és az orrom alá dugta a levelet. Remegő kézzel fogtam meg majd elkezdtem feltépni a borítékot. Ahogy a végére értem kihúztam a levelet, széthajtottam és elkezdtem olvasni.
Kedves Yoo Eunshin
Ezennel örömmel értesítjük, hogy a  Exo nevű banda manager asszisztensi állásra való jelentkezését elfogadtuk. Továbbá értesítjük, hogy a szerződés aláírására és további információk átadására 2015. 07. 17.-én kerül sor 13:00-kor a Fsz. 13-as irodában. 
Üdvözlettel: Az ügynökség.
- Na, mit írnak? - kapta ki a kezemből a pársoros levelet.
- Megkaptam az állást. - nyögtem ki.- Holnap kell bemennem.
- Eunjae ez király. - borult a nyakamba, de én még mindig halálra vált arccal ültem. - Nem is örülsz neki?
- Nem. - adtam az egyszavas választ.
- Nem baj. Megyünk ruhát venni, mert mostantól Yoo Eunshin vagy.  - ugrott fel az ágyról és engem is húzott maga után.
- Én is ettől féltem. - suttogtam.
Megint itt vagyok az épület előtt, hogy olyat tegyek, amit előbb vagy utóbb úgy is meg fogok bánni.
- Menj már! - lökött az ajtó felé Mina.
- De ...
- Nincs, de. Indíts! - parancsolt rám. Élesen szívtam be a levegőt és benn tartottam, ahogy beléptem az épületbe.
- Megint te? - támadott le megint a biztonsági.
- Van behívóm. - lebegtettem meg az orra előtt a darab papírt mielőtt megint letaperol.
- Jól van, menj. - intett majd visszaült a helyére. A papíromat szorongatva vettem célba az ismerős 13-as irodát. Halkan kopogtattam az ajtón mire az magától kinyílt. Ezek szerint már vártak.
- Gyere beljebb. - kapta fel a fejét ugyan az a nő aki a múltkor felvételiztetett. Óvatosan bezártam magam mögött az ajtót majd levetettem magam a székre.
- A nevem Song Hae Eun. - nyújtotta felém a kezét. - Itt is lenne a szerződés. Csak nyugodtan olvasd át és ha bármi kérdésed lenne tedd fel. - fonta össze az ujjait maga előtt az asztalon. A kezembe vettem a papírokat és olvasgatni kezdtem.
- Na, valami kivetés vagy kérdés.
- Nincs, vagyis egy lenne. - tettem le és a toll után nyúltam. - Mért én?
- Meglepő kérdés. De az önéletrajza is megfelelt és a felvételikor jelen lévő bandatagnak elnyerted a tetszését.  - mondta miközben elém tett egy tollat.
- É... értem. - dadogtam majd aláfirkantottam a szerződést ügyelve arra, hogy csak véletlenül se a saját nevemet írjam.
- Köszönöm. - húzta el előlem a papírokat. - Szóval ismertetném a feladataidat. Elsősorban a sajtónak és egyéb más hírközlő forrásnak információkat kiadnod tilos! Remélem ez érthető.
- Természetesen. - bólintottam.
- Továbbá. Ezt az állást azért írtuk ki mert a banda managerének egyre több a dolga ahogy a srácok törnek felfelé és így nem ér mindenhova oda a keze. A srácok pedig kezdenek úgymond elvadulni. Ezért hogy ellenőrizni tudjuk őket és hogy a managernek ne kelljen annyit szaladgálnia te leszel a közvetítő a srácok felé.
- Eddig rendben. De én hogy tudnám ellenőrizni a srácokat? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen természetesen erre is van megoldás. Azért írtuk ki ezt az állást csak férfiaknak, mert ahhoz, hogy ellenőrizni tudd a srácokat be fogsz költözni a kollégiumukba. - na, ez volt az a pont ahol ki akarok szaladni az épületből, hazáig futni és bebújni az ágyam alá, örökre.
- M... mi? - pislogtam értetlenül.
- Pontosan. Holnap reggeltől ott fogsz lakni velük. Valami ellenvetés? - mondta miközben az asztalfiókjába nyúlt.
- Nem, nincs.
- Helyes. Akkor itt az igazolókártyád. - tolta elém. - Holnap reggel a manager az itt az épület előtt fog várni pontban nyolckor. Ne késs! - kezdte el rendezgetni a papírokat jelezve ezzel, hogy vége a tájékoztatónak.  Fogtam magam és a kis kártyámat majd kisiettem az épületből. Mina már az utca túloldalán toporzékolt.
- Na, mi van? - lelkesedett fel, ahogy odaértem.
- Költöznöm kell. - daráltam.
- Hova? - értetlenkedett.
- A kollégiumba.
- Az Exo-hoz? - csúszott fentebb a hangja.
- I... igen. - dadogtam.
- Jeeeeeeee. - visított.
- Nem. - suttogtam.
- Gyere, pakolunk. - indultunk el a haza vezető úton.
Tegnap este anyának sikeresen adagoltam, hogy a kaptam egy állást, de ahhoz el kell költöznöm egy kis időre. Anya ennek örömére pezsgőt bontott, hogy megszabadul a mindennapos zajtól és, hogy végre felnőtté értem. Ja, a mesélésből csak azt hagytam ki, hogy a nap huszonnégy órájában fiúnak kell lennem és fiúkkal kell laknom, mindezt egy fogadás miatt. Köszi, anyu tényleg felnőtté értem.
7:30-van és itt állok a szobámban egy hatalmas bőrönddel a kezemben teljes harci díszben. A tükörből egy új ember bámul rám. A kinézetemből kiindulva lassan én is elhiszem, hogy fiú vagyok. Mina-nak hála most úgy nézek ki mit egy újonnan debutáló együttes tagja. Remek. Egy hatalmas sóhaj után megragadtam a bőröndömet és a bejárat felé kezdtem cibálni. Viszlát, normális élet.
 Az oda vezető út nem volt több 20 percnél. Hatalmas  léptekkel közeledtem az ügynökség felé. Ahogy a felvételiztető hölgy is elmondta egy magas, sötétbarna hajú, viszonylag fiatal férfi állt az épület előtt.
- Jó reggelt. - álltam meg pár méterre tőle.
- Áh te lennél az új segéd. - fordult felém mosolyogva. - Lee Seung Hwan  vagyok.  - nyújtotta felém a kezét.
- Yoo Eunshin. - fogtam meg a kezét.  - Örülök a találkozásnak.
- Úgy szint. Indulhatunk? - intett a parkoló felé.
- Persze. - mondtam beletörődve a sorsomba és követtem őt.

2. fejezet

*1000 Ft = kb. 4000 won

- Képzeld annyi rajongó volt és ott voltak a srácok is! - újongta MiNa.
- Persze, hogy ott voltak te bamba. - rivallt rá Yuin . - Annyira rendesek. Mindenkire mosolyogtak és megöleltek...
- Sose mosdom többé. - mondta bambának titulált barátnőm ábrándos tekintettel mire kijelentését egy nyakas kísérte. Jót mosolyogtam gyerekes vitájukon miszerint ki fürdik és mikor, és hogy meddig lehet menni a normálisnak mondható fansággal.
- Szóval a srácok egy az egyben olyanok, mint amilyennek leírják őket. Egytől egyig.
- És ebbe mért is vagy annyira biztos? - vontam fel kijelentésére a szemöldököm.  - Lehet kívülről szép az alma, ha belülről rohad.
- Na, ezt szív vissza de marha gyorsan vagy ki  vagy tiltva a három tagú fan klubunkból. - ugrott fel az asztaltól Yuin.
- Jajj Eun Jae ne sugározd már itt az emó adást. Csak örülj velünk okés! - simogatta a vállam MiNa együtt érzően. Bár nem kívánom neki amit most érzek. Reményvesztettség és csalódottság. Kell ennél több? Ezért harcoltam és spórolgattam. Készültem és a saját hülyeségem miatt most minden oda.
- Lányok, én azt hiszem, hazamegyek. Majd beszélünk. - álltam fel az asztaltól és sietős léptekkel távoztam. Ahogy kiléptem a kávézóból csípős, hideg szél csapta meg az arcomat. Szorosabbra húztam magamon a pulóvert és nekivágtam az éjszakai nagyvárosnak. Minden olyan csendes volt a városnak ezen a részén. Csak pár eltévedt lélek járt erre ilyenkor meg persze a bulizni járó fiatalok. Fiatalok, mit beszélek. A velem egykorú "normális" srácok ilyenkor bandáznak, bulizni járnak. És én mit csinálok? Siratom magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok. De hát ez vagyok én. Igazán hozzászokhattam volna. Na, jó elég az önsajnáltatásból. Mostantól nem leszek ilyen "mindent elcseszek".
- Vigyázz világ, úton az új Yoo Eun Jae . - emeltem öklöm az ég felé, de ekkor hirtelen kicsúszott a lában alól a talaj és egy tizedmásodperccel később a fejem hangosan koppant a betonon.
- ÁÁÁÁÁ. - ordítottam fel a fájdalomtól és a tenyeremet a fájó pontra szorítottam mintha azzal elmulaszthatnám.
- Istenem, ne haragudj jól vagy? - nyúlt felém egy kéz a sötétből. A hang irányába fordítottam a fejem, de csak egy elmosódott alakot láttam. A kobakom sajgott és abba sem voltam biztos, hogy minden egy helyben áll és én forgok vagy fordítva. - Gyere, segítek! - ragadta meg a karom és talpra rántott, ami ebben a helyzetben elég kellemetlen volt hiszen, ahogy talpra álltam egyből megszédültem és a  vállára borultam. - Jól van minden rendben. - hangja megnyugtató volt, ahogy a fülembe duruzsolt miközben teljes testsúlyomat igyekezett megtartani.
- Jól vagyok, jól vagyok! - toltam el magam, ahogy visszanyertem az egyensúlyom és a saját testem ura voltam újra. Ettől függetlenül a fejem még mindig kótyagos volt.
- Biztos minden rendben? - hangját túl közelről hallottam ahhoz, hogy tudjam nem hisz nekem és még mindig ugrásra készen áll, hogy elkapjon ha dőlök.
- Persze, persze! - emeltem rá a tekintetem mire végre kirajzolódott az előttem álló fiú alakja. Fekete kapucni és ugyan ilyen színű maszk takarta az arcát. Egy szőke hajtincs idétlenül kandikált ki a kapucni alól, de a szemei, a szemei olyan ismerősek voltak. De honnan a viharból ismerhetném én az előttem álló idegen srácot aki aggódó szemekkel fürkészte az arcomat.- Jól vagyok ne vágj már ilyen fejet.  - húztam el a kezemet.
- Rendben haza fogsz érni? - haza, ja igen oda indultam. De hol is vagyok? Cseppecskét elkalandoztam. Idétlenül fordultam körbe magamon, mint egy kutya aki a farkát kergeti, hogy felmérjem a tereped.
- Eltévedtél? - hallottam az újabb kérdését. Komolyan bosszantó ez a srác.
- Nem, dehogy is. Tudom, hogy hol vagyok világos!
- Akkor viszont jó utat hazafelé. - láttam a szemén, ahogy mosolyog majd engem megkerülve tovább indult. Mért ismerős nekem annyira ez a szempár?
- Várj! Még a nevedet sem tudom. - fordultam utána, de már hűlt helye sem volt. - Ez meg hova lett - motyogtam legfőképp magamnak. Mindenesetre nagyon bizarr volt ez az egész.


- Tudod attól, hogy nem láttad a srácokat még ugyan úgy szeretheted őket. - ivott bele a teájába MiNa miközben lassan baktattunk a belváros felé.
- Én ugyan úgy szeretem őket. E felől semmi kétség. Csak .. - bambultam magam elé, hiszen még én se tudtam mit akarok mondani.
- Csak mi? - ráncolta a homlokát. - Yuin-t kiakasztottad az almás megjegyzéseddel!
- Tudom de... mi van, ha igaz mi csak azt az oldalukat ismerjük, amit felénk mutatnak, de azt nem, hogy milyenek valójában. - vontam meg a vállam.
-  Ez igaz. De mi így szeretjük őket. Nekünk ők "ismeretlenül" is tökéletesek. - mosolyodik el és tovább kortyolja a papírpohár tartalmát. Ahogy csendben baktattunk hirtelen lecövekeltem egy ismerős épület előtt. Ez volt az ahova már régóta rajongók százai próbálnak bejutni mind eddig sikertelenül. Korea egyik legsikeresebb szórakoztatóipari cége. Az S.M Entertainment.
- Istenem. - kezdtem bele mondókámba, amit ahányszor elhaladtam az épület előtt mindig el kellett hadarni. - Csak egyszer hagy találkozhassam a kedvenceimmel úgy, hogy nem bénázom el...
- Te Eun Jae. - hallottam MiNa hangját kicsit távolabbról.
- ... elég lenne egyetlen egyszer. Tényleg azzal is megelégszem. Kérlek...
- Eun Jae! - kiabált hangosabban.
- Mi van? - fordultam felé durcásan. - Épp egy fontos dolog közepén jártam és te félbeszakítottál.
- Aha, marha fontos egy épületnek beszélni. - nézett rám unott fejjel.
- Nekem az! - fintorogtam. - Mi van?
- Még mindig szeretnél találkozni az EXO-val?
- Ez hülye kérdés. Még szép hogy! - lelkesedtem be.
- Akkor asszem' a lehetőség már itt is van. - mutatott az épület előtt álló kisebb hirdetőtábla felé. Hunyorognom kellett, hogy el tudjam olvasni.

Az EXO nevű fiúbanda mellé manager asszisztenst felveszünk. Kritériumok: Csak férfiak jelentkezését várjuk! Szakképzettség nem szükséges. Érdeklődni az épületben a FSZ 13-as irodában lehet. 

                                                            Minden kedves jelentkezőt Szeretettel várunk!
                                                                                                              Az ügynökség

- És én ezzel mit kezdjek? Csak férfiak jelentkezhetnek. - vontam meg a vállam.
- Lapos is vagy az arcod is egy kicsit fiús ...
- Ne sértegess! - csattantam fel.
- Ne aggódj, néhány másodperc alatt olyan fiút varázsolok belőled, hogy csak, na! - újongott.
- Na, nem! Nincs az az Isten. - hőköltem hátra.
- De ez egy lehetőség, hogy találkozz velük. Naaaaaa  - rángatta a kezem.
- Hülye a felvételinél nem is találkozok velük. - fintorogtam.
- Ha meg se próbálod, nem tudod meg. Figyi bemész, szépen jelentkezel max nem vesznek fel. Na? - vigyorgott idétlenül..
- De ...
- Ha megcsinálod, adok 8000 won-t.
- 16 000. - alkudoztam. Azért mégis csak én leszek az áldozati bárány.
-13 000. - nyújtotta felém a kezét.
- Rendben. - fogadtam el, de már most érzem, hogy hülyeség az egész.

 A tükörből egy teljesen új ember bámul vissza rám. Én vagyok, de mégse. A hajamat megrövidítettük állig érőre és összeborzoltuk. Az arcom egy fiúéhoz hasonlít. Fiú nadrág takarja el vékony lábaimat. Mellemet és törzsemet fásli takarja.
- Esküszöm, ha nem tudnám, hogy lány vagy beléd szeretnék. Na, vedd fel ezt! - vágott hozzám egy inget, amit testvérétől hozott el.
- Na, ne nevettess. - horkantam fel. Magamra kaptam az inget és felgyűrtem az ujját. - Na, milyen?
- Biztos, Yoo Eun Jae vagy és nem egy imposztor. Várj! - fordult hátra majd egy kicsire gyűrt zoknit nyomott a kezembe. - Ezt tedd a nadrágodba.
- Mégis mine... Na nee. - hasított belém a felismerés.
- De de. Na hajrá. . - fintorogva a helyére igazítottam a zoknit.
- Tökéletes álca egy tökéletes akcióhoz. - mért végig majd kezembe nyomta a telefonom. - Na, indulás.
- Ha lebukok, megöllek.

Az ide vezető út minél jobban akartam, hogy hosszú legyen annál rövidebb volt. Egész úton frusztráltan és kényelmetlenül éreztem magam, hiszen ahogy végigjöttünk az utcán lányok néztek meg vihogva. Bizarr.
- Úgy látom, mindenkinek tetszel. - kuncogott MiNa. - Itt is vagyunk. Na, hajrá. - boxolta a vállam. - Oh, ezt majdnem elfelejtettem. - nyomott egy kis kártyát a kezembe.
- Mi ez? - fordítottam meg.
- Az új személyazonosságod. - vigyorgott.
-  Ezt meg? - értetlenkedtem.
- Jaj, ne ezen akadj már fenn. Szerinted manapság, hogy jut be minden fiatal a szórakozóhelyekre. - vonta meg a vállát  majd  a bejárat felé lökött. Bizonytalan lábakkal indultam meg és az ajtónál azt hittem összeesek. Istenem mire készülök. Remegve kifújtam a levegőt és belöktem a nagy üvegajtót. Meglepetésemre minden olyan csendes volt. Mindig is azt hittem, hogy itt nyüzsög az élet.
- Kmmm. - hallatott valaki hangokat. Ijedten fordultam meg és hatalmas dömper biztonsági őrrel találtam szembe magam.
- E- elnézést. - dadogtam. - Én a manager asszisztensi állásra jelentkeznék.
- Az előtted lévő három lány is ezt mondta. - felelte durván.
- D-de ide nem csak férfiak jelentkezhetnek?
- Ők megoldották egy parókával. - ragadott a hajamba és rángatni kezdte.
- ÁÁÁÁ mit művel. - ordítottam fel.
- Ez igazinak tűnik, na de ez! - nyomta kezét a mellkasomra bennem pedig megállt az ütő. A férfi konkrétan letapizott. - Tökéletesen lapos. Tehát te tényleg fiú vagy. Arra menj. - igazított útba. Megindultam a mutatott irányba majd megálltam egy ajtó előtt. FSZ 13 mutatta az ajtón lévő kis tábla.
Életem legnagyobb hülyeségére készülök. Remegő kézzel kopogtattam be.
- Gyere! - ez a végszó. Végem.

1. fejezet

- És ... kész is. - kiáltottam fel örömömben. Büszkeség tölt el, ahogy a szobám falára alkotott csodára nézek. - Ti pedig ... -motyogtam a posztereimnek. - ... ide kerültök szépen a csoda köré. Precízen, pontosan a helyére ragasztottam a fényképeket majd az összhatást megnézve, munkámat sikerrel nyugtázva dőltem az ágyamra. Ujjaimat a távirányító köré fontam és hangosítottam a zenén utána tekintetem a falon sorakozó képekre és alkotásokra vándorolt. EXO, SuJu, Mblaq ... sorolom egymás után az együttesek nevét. Egyszer úgy is találkozunk. Istenem, miért vagytok ilyen elérhetetlenek? Csak egyszer, egyetlen egyszer is elég lenne, ha láthatnálak titeket közelről. Gondolataim ide-oda cikáztak a fejemben miközben figyelmem tovább vándorolt a női együttesek felé. 2ne1, Rania, T-ara ... Sorolom őket is. Ti pedig miért vagytok ennyire szépek? Hirtelen felpattantam az ágyról és a tükör elé léptem. Kedvenc felsőm, ami már elkopott a sok mosásban lógott rajtam, viharverte rövidnadrágomat két pálcika lábam követi, ami két kiskutyafejes mamuszban végződik. Hajam csapzottan hullt az arcomba a reggeli zuhanyzás után, divatszemüvegem csálén áll az orromon. Ez lennék én, teljes csőd. A szemem karikás az éjszakázástól, hiszen mint minden jól nevelt k-popper éjszakákat töltök sorozatok nézésével és persze az elmaradhatatlan fangörcsöléssel. Nem is tudom, az ember fantáziája mindig este a legéberebb. Legalábbis az enyém az és még gondolom sok- sok koreai zeneimádó sorstársamé. Megigazítottam az orromon pihenő szemüveget és tovább vizslattam magam. Igaz vékony vagyok, de alkatom közel sem olyan, mint női idoljaimnak. Pedig mennyire jó lenne.
 - Miért nem lehetsz szebb? - suttogtam az előttem álló alaknak. Néha olyan mintha a tükörből visszabámuló ember az ikertestvérem lenne és gonosz mosollyal az arcán nézne rám, ami azt sugallja " Te sose leszel olyan mit ők."
- De leszek! - vágtam durcás fejet majd felkaptam az asztalról a fésűmet és még jobban felhangosítottam a zenét.
 " Do you love me like the way i love you babe." - ordította a TV én pedig vele együtt énekeltem és ugráltam körbe- körbe a szobán.
- EunJae nyisd ki az ajtót! - hallottam anya hangját, ahogy engem szólít. Gyorsan lehalkítottam a zenét és felrántottam az ajtót.
- Egy: Igazán leszokhatnál már arról, hogy ordíttatod a zenét. Kettő: A barátnőid már engem hívnak, hogy miért nem veszed fel a telefont. - ecsetelte a helyzetet.
- Igen? És mit mondtak?
- Valami közös buliról makogtak, de teletűzdelték olyan nevekkel, hogy nem bírtam megjegyezni. - legyintett a törlőrongyával majd távozott a konyha felé. Buli? Buli. Milyen buli? Miről is feledkeztem meg?
- A fan-találkozó! - visítottam fel majd a falon lógó órára pillantottam. Fél négyet mutatott.
 - El fogok késni! Az nem lehet, nem késhetek el! - toporzékoltam, végül a szekrényhez rohantam és elkezdem kihajigálni a ruhákat. Ahogy megtaláltam a megfelelő darabokat sietve  magamra rángattam őket.
 - Nem késhetek el. - suttogtam miközben magamra húztam a nadrágom, és a fésűért nyúltam. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, és a padlóra huppantam. Nem lehet igaz, ilyen nincs. Felpattantam, begomboltam a nadrágot, a fésűt pedig a hajamba mélyesztettem.
- Oh, majd elfelejtettem... - léptem a falhoz, és lekaptam róla a posztert. Kisméretűre hajtottam, hogy a táskámba férjen, és mellé tettem a többi cuccomat is. Sietve a hátamra dobtam, és már rohantam is.
- Kincsem. - állított meg anyu az ajtóban. - A hajad. - mondta majd kiszedte a fésűt, ami még mindig ott himbálózott.
- Köszi, Anyu! Majd jövök. Szeretlek! - téptem fel az ajtót, és már rohantam is a metróhoz. Cikk-cakkban szaladtam az emberek között, és megpróbáltam nem felborítani senki. Váratlanul egy néni került  az utamba én pedig már nem tudtam lassítani, ezért kis kitérővel megpróbáltam elkerülni a frontális ütközést, de hiába, így is eltaláltam  a vállát. Szerencsétlen tehetetlenül esett a földre, de én csak hátra fordultam, valami "Sajnálom" félét motyogtam, és rohantam tovább. Pont időben érkeztem ezért az embertömeggel együtt felugrottam a metróra. Lihegve rogytam le az egyetlen szabad helyre, és próbáltam lenyugtatni magam.
 - Sikerült. - suttogottam magamnak, majd egy nagy levegőt véve felemeltem a fejem. Ekkor a szemben ülő nő érdekes pillantásába ütköztem.
- Csak ... szaladtam. - vigyorogtam esetlenül, de ő csak megforgatta a szemét és fintorgott mellé.
 - Ezek a mai fiatalok. - pufogta. OK, értem én. Újra az órámra pillantottam. Háromnegyed négyet mutatott. Akkor is odaérek. Ahogy a metró fékezett szinte, mint akit kilőttek a székből ,és újra rohantam. Szlalomoztam, hogy elkerüljem az előbbi baleseteket. Már láttam a lépcsőt, ami felfele vezet a célomhoz. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és már fenn is voltam. A buszmegállónál fékeztem. Csak ne késs, csak ne késs! Álltam egyik lábamról a másikra. Vártam, hátha valami csoda folytán megjelenik a busz. Tíz perc álldogálás után megerezett, én pedig toporzékolva vártam, hogy az öregek felszálljanak. Mikor mindenki fenn volt én is felugrottam és megálltam a lehető legközelebb az ajtóhoz. Már nem kell sok, és még mindig van öt percem. Gondolataimból a telefon csörgése rántott vissza.
 - Elnézést. - motyogtam a sok szúrós pillantás miatt miközben a telefonom után kutattam.
- Igen? - hadartam.
- Eun Jae hol vagy már? Mindjárt zárják a kapukat. - ordította barátnőm a telefonba.
- Már nem kell sok és ott vagyok. Pár perc. -  ziháltam.
- Igyekezz!- ezzel le is tette.
 Zsebre vágtam a telefont és idegesen doboltam a lábammal.
- Siess már! Siess már! Nem késhetem le. - formáltam a szavakat és már az ujjammal doboltam a kapaszkodón. Futva az órámra pillantottam. Még két percem van. A busz hirtelen lefékezett én pedig újra  rohantam. Nem törődtem a lámpákkal. Már látom a célt. Megcsinálom, megcsinálom! Gyorsítottam a tempómon, hiszen már csak pár méter választott el az álmomtól. 50 méter ... 40 méter ...   Ekkor váratlanul két biztonsági őr jelent meg a bejáratnál és elkezdték bezárni az ajtókat.
- Ne kérem, várjanak! – sikítottam, miközben a kezemmel idétlenül kalimpáltam. De mind ez hiába, meg se hallották csak tovább folytatták a munkájukat.- Kérem! - ordítottam teli torokból, hiszen már csak pár méter választott el. De hiába. A zárt ajtónak rohantam.
- Engedjenek be! - püföltem ,az ajtót.  - Kérem!
Kezem élettelenül hullott le és ezzel egy időben egy kövér könnycsepp tört magának utat, amit sokkal több követett. Fáradtan rogytam térdre. Ennyi volt, vége. Elrontottam. Pedig ez volt az álmom. Végre találkozhattam volna az EXO-val de elcsesztem. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Szinte már a kezemben volt a lehetőség. Erőtlenül felálltam és elindultam az ellenkező irányba. Ahogy caplattam, egy hirtelen ötlettől vezérelve lefékeztem egy kuka mellett. Egy kis kutakodás után kihalásztam a belépőjegyet a táskámból.
- Viszlát, egyetlen esély! - makogtam majd kettétéptem a jegyet és a kukába dobtam aztán elindultam a kedvenc cukrászdám felé ahová megbeszéltük, hogy a találkozó után megyünk. Egyszer, egyetlen-egyszer szerettem volna eljutni. Hónapokig spóroltam a belépőre. De elcsesztem. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen ?
Kedvetlenül léptem be az üzletbe és gyorsan vettem egy nagy adag fagyit. Kell a boldogsághormon. Gyors léptekkel haladtam a kiszemelt helyem felé majd gyorsan levágódtam. Tehetetlenségemben kibámultam az ablakon és néztem a kint hömpölygő tömeget. Mindenki megy haza. Ki a munkából, ki a vásárlásból. Csak én gubbasztok egyedül itt.
Az időérzékem szinte elveszett mikor hirtelen valaki megbökte a vállam.
- Hé csajszi!  Hová lettél? - huppantak le mellém barátnőim.
- Máris vége? - vontam össze a szemöldököm.
- Nem volt több 45 percnél. - válaszolták szinte egyszerre.
- Képzeld ... - kezdte és hirtelen már untam hallgatni miről is maradtam le.